I. fejezet

Natália nõvér küldetése

1. Életrajzi töredékek

A vihar

Még nem jártam iskolába. Erdõkkel körülvett otthonunk felett hatalmas vihar tombolt. Édesapám karjaiba vett, a konyha üvegezett ajtajában bámulhattam az ítéletidõt. Villámlott és dörgött szakadatlanul. Édesanyám, testvéreimmel együtt, térden állva imádkozott. Kicsi voltam, nem vettem részt az imában, nem is fogtam föl a veszélyt. A villámok fényénél messzire elláthattam, úgy tûnt, egészen a mennyországig. Megkérdeztem édesapámat: honnan ez a nagy dörgés, ezek a fénylõ villámok? Apám így felelt: “Tudod, kislányom, gonoszak lettek az emberek, s az Úristen most kisujját felemelve megfenyíti õket. Arra figyelmeztet minket, hogy jók legyünk.” Megkérdeztem: ..S mi történik akkor, ha az Úristen a nagyujját emeli fel?” Apám kicsit elgondolkodott, majd így felelt: “Akkor, kislányom, mindannyian meghalunk.”
Ez volt talán az elsõ eset, amikor megsejtettem valamit az ítéletbõl, amirõl annyi üzenetet nyertem az Úrtól. *

* Miután Natália nõvér részletekbe menõen soha nem mondta el önéletrajzát, ez a fejezet, amely a nõvér személyes sorsának alakulásával foglalkozik, csak töredékes lehet: mindazonáltal a feljegyzett életrajzi töredékbõl világos képet nyerhetünk B névér alakuló életpályája felõl. / 8 /

A kórus és a kötényke

Hatévesen voltam elsõáldozó. Ez az esztendõ egy nagy örömet és egy nagy bánatot hozott nekem.
A bánat oka: kántorunk énekkart szervezett, de nem lehettem énekkari tag, mivel sem hallásom, sem énekhangom nem volt. Az elsõáldozás elõtti napokban a kántor mégis ezt mondta “holnap gyere fel te is a kórusra, Marika!” Nagyon boldog lettem, pontosan megjelentem a próbán. Két ének után így szólt: “Eridj le a kórusról, Marika, hamisan énekelsz!” Borzasztóan sírtam. Édesanyám azonban szeretettel elmagyarázta, hogy az elsõáldozáskor az én énekem az imádság lesz.
Hófehér ruhában, csipkés köténykében járultunk a szentáldozáshoz. Ezen a napon keresztanyám vendége voltam. Fia, Janó siketnéma volt. Egy kosár frissen szedett cseresznyével kínált meg. A cseresznyét megettem és akkor vettem észre, hogy a köténykém piros lett tõle. Nagyon sírtam és elmondtam Keresztanyámnak. Ö azt mondta: “Ne sírj, Marikám! Ha végeztem a fõzéssel, én kitisztítom a kötényedet.” Én a kezemben tartottam továbbra is a piciny kötény két. Ebéd elõtt egyszer csak bejött Keresztanyám a konyhából és kérte a köténykét. Ekkor leeresztettem azt. Keresztanyám erre hangosan azt mondta: “Marikám! Hófehér a te köténykéd, nincs azon mit mosni!” – Ekkor és ez után is mindig tudtam, hogy Jézus, Aki a Szentáldozásban hozzám jött és velem van, kitisztította, eltüntette a foltokat az én kis köténykémrõl. / 9 /

A titokzatos hölgy

Elcsentem a Szentírást, és olvasgatni kezdtem. Két gondolat ragadott meg: “Ne ítélj, hogy ne ítéltessél”, és: “Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, Nekem teszitek.” 14 éves koromban ferences harmadrendi fogadalmat tettem, s 15 éves koromban az is világossá vált elõttem, hogy nem akarok férjhez menni. Mindig csak Jézus vonzott, akivel nemegyszer találkoztam is. Belsõ látással ekkor már királyokat és koldusokat láttam magam körül. Néztem az egyiket nagy hatalmában> de múlandó pompájában is; néztem a másikat igazságvágyó szegénységében, de ugyanolyan múlandóságában. Kinek adjam hát szeretetemet? Annak, aki mindig él, s mindenkor örvendezik szeretetemnek.
Nyolc testvérem közül már csak én élek, és egy öcsém. Stefánia húgom – aki szintén apáca lett, és már meghalt -, még otthon, a családi házban, sokat segített nekem. Vasárnaponként édesanyám megengedte, hogy az ünnepi ebéd után mi, lányok, felváltva mosogassunk el, és tegyük rendbe a konyhát. Stefike engem mindig imádkozni küldött, mert soha sem ellenkeztem vele, és látta, mennyire szeretek csendben elvonulni.
Egyik nyáron, alkonyat felé, a padláslétra legalsó fokán ültem. Néztem a gyönyörûséges eget; lelkem mintha elszállt volna. Egyszer csak kinyílott házunk kiskapuja. Egy asszony lépett be. Leugrottam a létráról, elibe siettem; szép volt, s valami túlvilági imádságos boldogság sugárzott belõle. “Talán ez lesz a ház, ahol engem befogadnak” – szólt az ismeretlen. “Eddig, ahová csak bementem, mindig elutasítottak; ‘nincs hely’, máshol indoklás nélkül tessékeltek tovább. Ezen a soron kezdtem el, egy / 10 / házat sem hagytam ki, egészen a mezõn át, a nagy hídig.”
Néztem a hölgy arcát, és láttam, imádságos lélek és szereti az Istent. “Szeretem a jólelkû embereket” – szólalt meg ismét. “Ugye helyet adnak itt?” Igennel feleltem, majd beszaladtam édesanyámhoz. Sietve leírtam neki a vendéget: nagyon szép hölgy; másként öltözik, mint mi; szoknyája sötét, bokáig ér; hozzánk térne be, ha itt befogadnánk éjszakára; nem kér ágyat sem, elég neki egy szék, vagy egy imazsámoly. Szaladtam apámhoz is. Ö szigorú ember volt; “Ki ez a szálláskérõ?” – kérdezte; neki is leírtam az asszony külsejét, közben féltem, hogy elküldi. Édesapám végül beleegyezett: “Nézd, Marikám – mondta – valahogyan majd csak elhelyezkedik ez a váratlan vendég; nincs sok helyünk, de azért maradjon.”
Mivel az esték hûvösek voltak, befûtöttünk. A hölgy egy konyhaszékre ült, én mellé a földre. A mennyországról kezdett beszélni; csak szívtam magamba szavait és repestem a boldogságtól. Megkérdeztem, enne-e vacsorát, de elutasította. Csak egy kevés teát kért, meg kenyeret. Vacsora közben titokzatos dolgokról beszélt nekem; a szentek tudományáról, Szent Ferencrõl. Én is megszólaltam: “Nagyon szeretnék a jó Istennek szolgálni. Apáca szeretnék lenni” – mondtam a hölgynek. “Az leszel”
– válaszolta, magabiztosan csengtek szavai. “Honnét tetszett jönni?” – kérdeztem. “Bécsbõl – egy zárdából., “lgen?, – kérdeztem örvendezve. “Tessék engem is elvinni oda, nem baj, ha fiatal vagyok.” “Ahová most megyek, oda nem vihetlek. Majd késõbb” – hangzott a válasz.
Úrangyalára szólt a harang.
A hölgy összetette kezét, imába merült. / 11 /
Lénye átalakult. Fenséget, oly égi szépséget sugárzott, alakja fénylett. Megijedtem, akkor már tudtam, a Szûzanya Ö. Ez bensõ megvilágosítás volt.
Éjszakai pihenõre került sor, s szégyenkezve kellett megmondanom a hölgynek, hogy nem tudunk részére külön fekvõhelyet adni. Szüleim átmennek a másik szobába, neki mellém kellene feküdnie. Beleegyezett. “Elférünk” – mondotta. Szívem remegett az örömtõl, soványka voltam. Kértem, vegye le a kendõjét. “Nem fontos” – mosolygott, de kérésemre levette. Gyönyörû haja fátyolként hullott alá, egészen a földig. Középen volt ketté választva. Apámhoz szaladtam: “Kicsit félek, de olyan szépeket mond. És olyan gyönyörû a haja, sûrû, nehéz, mintha vízesés volna. Megkértem, aludjon velem.” “Rád bízom, Marikám” – válaszolta apám. “Ha nem akar lefeküdni, maradjon ülve a hokedlin. Én nem fogok aludni, a padra dõlök le, a másik szobában, hogy ha valami történne, a közeletekben legyek.” Visszamentem a hölgyhöz. Mindketten ruhástól, félig ülve dõltünk le az ágyra. Egész éjszaka a mennyországról mesélt. Azt mondta, én is oda jutok. Szüleim is. Nem tudtam aludni a hallottak izgalmas szépségétõl. Mondtam neki, reggel misére megyek. Azt válaszolta, õ is velem tart.
A misén mozdulni sem mertem mellette. Együtt mentünk áldozni. A mise végén egy ministráns szaladt hozzám, a plébános úr hívat, mondta. Azt válaszoltam, azonnal megyek, csak kikísérem vendégemet a falu széléig. A hölgy Stomfa irányába indult. Kérdeztem, oda talál-e? Elmagyaráztam az utat: “Elõször a hegynek tetszik menni, azután lefele, két-három percen át, onnan már látni a házakat.” Megköszönte a szállást. A búcsúnál még egyszer elmondtam szívem nagy vágyát: “Tetszik tudni / 12 /
apáca szeretnék lenni. Dicsértessék a Jézus Krisztus” – válaszolta. Két lépést mentem, majd visszanéztem, hogy még egyszer lássam, mert nehéz volt elszakadnom tõle. Legnagyobb meglepetésemre nem volt már sehol. Sem égen, sem földön. “Talán még az Úr Jézus sem érné utol” – gondoltam gyermekfejjel.
A plébános atya már nagyon várt. “Ki volt ez az asszony Marikám? Nem volt földi lény. – A hölgy azt mondta, ha sokat imádkozom, elérem szívem vágyát, és apáca leszek.” A plébános úr elgondolkozott. “Alig mertem megáldoztatni” – mondta – mert amikor a Szentostyát felé nyújtottam, fénylett az arca és fény áradt a szájából is. Az Ostya kirepült a kezembõl. Megáldozott ebben a fényben. Féltem a rendkívüli jelenségtõl, s láttam, hogy ebben az asszonyban semmi földi nincs, ez a lény maga a dicsõséges Túlvilág. Még a sekrestyében is remegtem.”

Az elodázott halál

Harminchárom éves koromban elöljáróim Belgiumba rendeltek. Ottani zárdánkban nagy szükség volt jól dolgozó, fizikai munkát végzõ nõvérekre. Bár gyenge voltam és sokat betegeskedtem, nagyon szerettem dolgozni, bármilyen munkát elvállaltam. Meszeltem, sikáltam, vécét és ólat takarítottam, mostam, mosogattam, szenet hordtam stb.; ha pedig volt egy kis szabad idõm, nagyon szívesen olvasgattam. Csont és bõr lettem, annyira hajtottam magam. Elöljáróim úgy látták, hogy már nincs sok idõm hátra: Pozsonyi rendházunkat is értesítették, hogy emberi számítás szerint hamarosan meghalok. Egy éjszaka így szólt hozzám az Úr: “Azt kérted tõlem, / 13 / hogy Hozzám hasonló akarsz lenni, harminchárom éves korodban vigyelek magamhoz, nos, itt van az óra; szólítalak téged. Ha azonban mégis vállalnád a további szenvedést a lelkek megmentéséért, itt a földön, akkor meghosszabbítom földi életedet.” S Jézusom ekkor megígérte, megengedi, hogya halhatatlan lelkekért szenvedjek még tovább a földön. Azt válaszoltam, hogy nagyon sokat akarok szenvedni, és sok lelket megmenteni a kárhozattól. Kértem Jézust: “Add meg nekem a kegyelmet, hogy öregkoromig vezekelhessek itt a földön, és ha meghalok, segíthessem a lelkeket a mennyország felé, a világ végezetéig. Add meg nekem, hogy ezer és ezer földi elhagyott tabernákulum elõtt imádhassalak, amíg Te a legutolsó Szentostyában itt leszel a földön.”
Jézus megígérte nekem, majd így folytatta:
“És mit kérnél tõlem, amikor te is 33 éves vagy?” – Mit tudnál még nekem adni, amikor már egészen odaadtad magadat? – Önmagamnál többet valóban senki sem kaphat Tõlem, de kérj valamit, kimeríthetetlen kegyelmem kútja.”- Jézusom, arra kérlek, hogy a Te emberek között töltött 33 éved tiszteletére, adjál nekünk 33 ajándékot. – “Ajándékomat Szeplõtelen Édesanyám tiszteletéhez fûzöm. Ezen ígéretek valóra válnak mindazokban, akik tiszta szívvel, õszinte szándékkal, és buzgó szeretettel 9 egymást követõ elsõ szombaton engesztelik az Ö Szeplõtelen Szívét.”.*
* Ígéreteket lásd a 162. oldalon. / 14 /

A nyelvek adománya

A negyvenes években, az egyik vidéki rendházban * a fõnöknõ kéretett, és megbízott azzal, hogy még aznap délután tartsak elõadást, az ország minden részébõl egybegyûlt körülbelül 150 nõvér elõtt, mivel baj van a hivatások körül: egyre többen jelentik be, hogy el kívánják hagyni a rendházat, és férjhez akarnak menni. Nagyon megrémültem. Kértem, hogy tekintsen el ettõl. A nõvérek között sok a tanítónõ, tanárnõ, diplomás és mûvelt ember, hogyan is szólhatnék én hozzájuk, én, az iskolázatlan?
Sohasem beszéltem még nyilvánosság elõtt: zavaromban egyetlen épkézláb mondatot sem tudnék megfogalmazni.
Hasztalan tiltakoztam. A fõnöknõ ekkor az engedelmesség nevében megparancsolta, hogy tartsam meg az elõadást. Ez ellen már nem szólhattam. Csak arra kértem, adjon némi gondolkozási idõt, mert az Úr Jézussal szeretném megbeszélni ezt a keserves vállalkozást. Mondtam neki, hogy koldus és semmi vagyok, nem tudom végrehajtani az utasítást, ha csak Tõle, nem kapok kegyelmet. Hallottam Jézus erõsített szavát: “Ne félj, nem neked kell beszélned. Én téged csak eszközül használlak, a nõvérekhez Én fogok szólani, rajtad keresztül: szükségem van valakire, aki szívét és lelkét egészen odaadja Nekem.”
Bármennyire gyönyörûséges és megnyugtató volt Jézust hallani, tovább ellenkeztem.

* Sovy püspök atya úgy rendelkezett, hogy Natália nõvér egy évig Zsámbékon tartózkodjék és ott szemlélõdõ életét zavartalanul élhesse. / 15 /

Azt mondtam, szívesen végezném a legpiszkosabb munkákat, csak szónokolnom ne kelljen. Jézus ismét megszólalt: “Mondom neked, ne félj; majd Én beszélek. Tudasd a fõnöknõ anyával, hogy kész vagy megtartani az elõadást.”
Ráhagyatkoztam Jézusomra, s a kijelölt idõpontban megérkeztem a kápolnába. Átvillant agyamon, hogy a tanult emberek jegyzetet készítenek, én meg a levegõbõl szólok. Még egyszer a tabernákulumra tekintettem és ekkor valami túlvilági boldogság töltött el. Ismét hangzott a bíztatás: “Te csak eszköz vagy, Én fogok beszélni!”
Leültem az asztalhoz. Senkire se mertem nézni, csak beszéltem. Hangszer voltam Jézusom kezében, talán hegedû; minden hang, minden szó, minden futam idõben érkezett a lelkembe. Jézus hangja volt minden. A kolostori kicsiny kápolna égõ erdõvé változott; minden fény volt és tûz. Edénnyé változtam, amelynek italából elsõként én kortyolhattam. Én lettem az elsõ hallgató és figyelõ, tanítvány voltam, mint az apostolok a hegyi beszédnél. Tudtam, egészen biztosan érzékeltem, hogy valaki beszél bennem; olyan dolgokról ejtettem szót, amelyek korábban még csak fel sem merültek bennem.
Mirõl beszélt Jézus? Szavainak aranya ma is ragyog lelkemben. A szerzetesi életrõl szólott, a kilépésekrõl, a férjhezmenetelrõl, a zúgolódásokról, az elégedetlenségrõl és engedetlenségrõl, az elöljárókkal szemben megnyilvánuló tiszteletlenségrõl, amit ma kontesztálásnak mondanak. Szólt a szinte minden kolostorban tapasztalható felbomlási folyamatokról. Annyira elteltem leírhatatlan boldogsággal, hogy hangomat sem észleltem, azt sem éreztem, hogy ajkaim mozognak; Jézus nem is beszélt, Jézus valami gyönyörû muzsikát árasztott szét a / 16 / kápolnában, s mi mindnyájan Vele énekeltünk; a bibliai szüzesség, az evangéliumi szegénység és engedelmesség szelleme, öröme töltött be mindent és mindenkit. Jézus szószéke fölém magasodott, én teljesen eltûntem.
Két óra hosszat tartott. Egy pillanatra sem csuktam be a számat. Túlvilági kegyelmekkel teltem el én is, s magam sem tudom, hogyan is fejeztem be.
Az elõadás után siettem eltûnni, szaladtam fel a lépcsõn, a szobámig. A nõvérek így is utolértek, s nem gyõztek álmélkodni a hallottakon.
Amikor végre egyedül maradtam, a por és hamu Natália nõvérhez maga Lucia tartományi fõnökanya lépett be. Elmondotta, hogy sokan, akik korábban el akartak távozni a szerzet kötelékébõl, ígéretet tettek, hogy hûek maradnak szerzetesi fogadalmukhoz. “Ugye, Natália nõvér, nem hiába ragaszkodtam ahhoz, hogy szóljon az eltávozni akarókhoz” -mondta. Arra hivatkoztam, hogy maga Jézus beszélt nem én, hogy magam is sokat tanultam, mert Jézus szava harangozott bennem, én csak az Ö isteni harangzúgását hallottam, s hogy Jézus most is azt mondja: “Az Én kegyelmem éltet benneteket. az Én irgalmam él szívetekben.” Én csak az Ö gondolatainak fényében ültem az asztalkánál, és ami világított, az Jézus fénye volt.

2. Natália nõvér kiválasztása és szenvedései

Így szólt az Úr:
“Lányom közöld gyóntatóatyáddal: ha egy tiszta és áldozatkész lelket találok, általa nemcsak ezer lelket, hanem egész nemzeteket mentek meg.”
– Elfelejted, Uram, ki és mi vagyok én.
– “Te valóban semmi és senki vagy: nincs is más /17 / dolgod, csak az, hogy tovább add, amit neked mondok.”
Ekkor megnyugodtam, hogy megmaradhatok semmiségemben.
Más alkalommal azért panaszkodtam az Úrnak, hogy nem tudok jól magyarul. Magamban azt reméltem, hogy fölment e nehéz feladat alól. Azt válaszolta nekem: “Ó, te tudatlan, te gyámoltalan! Mit gondolsz, miért adtam melléd segítséget, gyóntatódat és újonc mesternõdet? Õk melletted állnak.”
Megkérdeztem Jézustól, mi a szándéka velem, így válaszolt: “Lányom, te a szeretet és a szenvedés által áldozat leszel a papokért, a bûnösökért és a tisztítóhelyen szenvedõ lelkekért. Légy készen minden áldozatra õérettük. Amikor tõled valamilyen áldozatot kívánok, jelentsd elöljáróidnak és gyóntatódnak. Ha õk ellenkeznek, akkor belsõ szenvedést küldök rád. Ebbõl megtudják, hogy Én kívánom tõled az áldozatot.”
Amit Jézus mondott, azt meg is tette. A belsõszenvedések oly nagyok voltak, hogy inkább elviseltem volna akármilyen testi fájdalmat és megpróbáltatást.
Egyik napon, kompletórium idején, Jézus oly erõsen vont magához, hogy elveszítettem az uralmat érzékeim fölött, és nem tudtam elvégezni a szóbeli imákat. Amikor ismét magamhoz tértem, nagyon szenvedtem, mivel megzavartam a közös imát. Szenvedtem a miatt is, hogy Jézus elõre megmutatta a világra váró katasztrófákat és a lelkek lezüllését.
Elöljáróim megparancsolták nekem, kérjem Jézust, hogy kegyelmi adományait feltûnés nélkül adja, különben nem vehetek részt az imákban, S nem maradhatok a magdolnanõvérek közösségében. Kérésemre Jézus így felelt: “Jól van. Ezentúl / 18 / feltûnõ jelek nélkül részesülsz kegyelmi adományaimban. Úgy fogok élni és mûködni benned, mint egykor, földi életemben az emberek között. Jöttél és mentem, imádkoztam és dolgoztam, mint akármelyik ember. Lelkem rejtve volt a világ számára miközben Atyámnál idõztem elragadtatásban.”
A feladat, amellyel Jézus megbízott, sok szenvedést hozott nekem. Mikor panaszkodtam emiatt Jézusnak, így szólt: “Gyermekem! Én a kereszten és a kereszt által váltottam meg a világot. Elvéreztem. Gyóntatód, újonc mesternõd és te, nem szenvedtetek még az elvérzésig! Ne feledd el, hogy
szenvedés a vételár azért a földért, amelyen hazádnak és az egész világnak szebb jövõjét építem.”
1940-ben gyakran küszködtem kételyekkel közlések valódiságát illetõen. Jézus így szólt hozzám: “Ne félj! Én voltam, aki hozzád szóltam, Én, az örök Szeretet, az örök igazság hatalmas szava. Akarom, és az a kívánságom -, hogy Szeplõtelen Anyámat nyilvánosan és ünnepélyesen a Világ Királynõjének ismerjék el – eljusson papjaimhoz, Szívem nem nyugodhatik, amíg Szeplõtlen Anyám, mint a Világ Királynõje, el nem foglalja királyné trónusát!” *
Félénken válaszoltam: “Én ezt nem tudom közölni a papokkal, mert nem beszélek jól magyarul, s fönnáll az a veszély, hogy kívánságodat helytelenül adom tovább.” Ezt hallván ilyen szavakkal vigasztalt az Úr: Én, a Bölcsesség Istene, a kicsikkel kicsi vagyok, a nagyokkal nagy.

* Ez a kívánság lényegileg teljesült, amikor XII. Pius pápa 1942. október 24-én az egész világot felajánlotta a Világ Királynõjének. / 19 /

“Ne vonakodj, közöld mindezt gyóntatóatyáddal! Ö nem fogja félreérteni isteni akaratomat és szándékomat.”
Néhány nap múltán így sürgetett Jézus: “Ha Én beszélek, te is beszélj! Ha pedig hallgatok, hallgass te is! Miért félsz? Nem fogsz kudarcot vallani. Szeplõtelen Anyám el fogja érni a neki kijáró királynõi tiszteletet. Utoljára bíztam rád valamit: menj hát, és tedd, amit parancsoltam! Nem szabad késleltetned Szívem örömét, melyet általad elérhetek, s el fogok érni!”
Mikor egy látomás alkalmával megtudtam, hogy hazám nem kerülheti el a borzalmas katasztrófát, azt gondoltam, hiábavaló az írás és a közlés. Jézus szelíden korholt: “Abbahagytam-e mûvemet, amikor megláttam a keresztet és a halált? Neked is így kell tenned! Tovább kell folytatnod az írást, még akkor is, ha holnap tán meg kellene halnod és munkád kárba vész. Nem a te mûved az, amit teszel, hanem az Enyém! Én vagyok az, aki mûvem fölött rendelkezem – senki sem vonhat ezért kérdõre Engem, senki sem kontárkodhat bele abba, amit Én csinálok!” És ha gyóntatóatyám megtiltja az írást? – kérdeztem. “Akkor nem fogsz írni. Gyóntatóatyád szava az Én szavam. Gondosan õrizd meg az írásokat, mert a háború után * szükség lesz rájuk! G. páter** folytassa tovább mûvemet akkor – mint annak apostola.”
Más alkalommal így vigasztalt Jézus: “Fogadd isteni parancsomat belsõ nyugalommal. Ezt csak akkor találod meg, ha gondolataid csakis Felém / 20 / irányítod.

* A második világháborúról van szó.
** Gologi páter Natália nõvér gyóntatója, aki az engesztelés mûvének apostolaként tevékenykedett, míg elõljárói meg nem akadályozták ebben.

Akarom, hogy közléseimet mondd el gyóntatóatyádnak. Te vagy a botocska kezemben, amellyel ki akarom nyitni az ajtót, hogy eljuthassak papjaimhoz.”
Ó Jézus, jó Pásztor! Mit tettél, mit gondoltál, mire jutottál, amikor rám találtál, ennyire megalázkodtál?
Lehetetlen, hogy Jézus kéréseinek ellenálljak.
Kívánságait teljesíteni akarom, amíg csak Õ akarja.
Legyen mindez az Ö dicsõségére, mert Õ a minden, és én a semmi vagyok.