PostHeaderIcon JÉZUS URUNK TANÍTÁSA

A feltámadott Jézus jelképszobra

A feltámadott Jézus jelképszobra

Mária1:

Atya, eljött ebben az ünnepben az indulás ideje, hisz túl vagyunk a szentmise-áldozaton, magunkhoz vehettük Jó Jézus Krisztus Szent Testét és Vérét, és most felkészülten, örömmel elindulunk ezen az örömúton, hisz ez már nem a fájdalom útja lesz számunkra, hanem az évfordulóban az öröm, s erre is ugyanúgy kérem áldásodat, ahogy meg szoktál áldani, mikor elindulok a meghívásomban a fájdalom, szenvedés útjára.

A pásztor testvér:

Segítségünk az Úr nevében…

Jelen lévő testvérek:

…aki az Eget és a Földet alkotta.

A pásztor testvér:

Áldjon meg téged a Mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Jelen lévő testvérek:

Ámen.

(…)

Mária:

Köszönöm. Akkor közösen…

Lovák Istvánné Éva, Mária húga:

Az örömben is megyünk veled, az örömben is.

Mária2:

Eljött számunkra ez a csodálatos ünnep, hisz még bennünk él a Feltámadás hajnalának ünnepe, hisz tudjuk, Jó Jézus Krisztus Urunk vasárnap hajnalban a Feltámadásban eljött közénk, megáldott bennünket, és megadta számunkra a kegyelmének tanítását, és ahogy a pásztor testvér beszélt a szentmise keretében a Keresztről, és azt mondotta, hogy az Úr Jézus szenvedéséhez a mi saját keresztünk szenvedése is hiányzik, de ez mellett Jó Jézus Krisztus Urunk azt mondta, hogy a Keresztben a szeretetet is vegyük észre, ismerjük fel, és azt a szeretetet fogadjuk el szívünkhöz, lelkünkhöz, hogy átöleljen, felmelegítsen, megerősítsen, és így készen állhassunk a meghívásunkban, a küldetésünkben a mindennapi élet-útpályán, ebben a haladásban, hogy Jó Jézus Krisztus Urunk testvérei lehetünk, és Vele együtt elindulhatunk ezen a meghívott úton. A meghívott út a mai napban – most, nem a fájdalomra és nem a szenvedésre hívott meg, ma az örömre, a szeretetre, a békére és a kegyelemre, hisz ma Jó Jézus Krisztus Urunk a megemlékezésben fog hozzánk szólni. Lehet, hogy lesz, mikor kihív egy pár testvért is, hogy emlékszik-e a tanúságtételében vagy éppen egy zarándoklatban, hogy hogyan és miképpen vett részt, vagy hogyan és miképpen kellett neki szólnia.

Nem tudom, hogy a mai napban mit fog nyújtani számunkra, de mi örömmel és szeretettel készülünk fel erre a mai napra, és megpróbálunk öröm- és szeretettel elindulni, hisz Ő ölelésre tárja az Ő Karjait a mai nap is, és így várja mindazokat, akik Hozzája tartozunk, akik azt mondjuk, hogy testvérei vagyunk, és boldogok vagyunk, hogy ezt mondhassuk a meghívás küldetésében.

De a mai nap akkor lesz teljesen örömünnep, ha megemlékezünk azokról, akik ma nincsenek már közöttünk. Hisz tavaly sokkalta több olyan testvér volt itt velünk, aki már erre az időre befejezte a földi pályáját, és a Fény útján elindult az Örök Élet felé, az Örök Hazába, hogy elfoglalhassa ott azt a helyet, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk számukra is elkészített.3

Én különösképpen szeretnék megemlékezni ma itt Boldog Józsefről4, aki, tudjuk, közel huszonkét évig ő vette föl itt a Golgotákat, ilyenkor ezt a hosszú örömünnepet, és most én reménykedek, hogy föntről Jó Jézus Krisztus Urunk megadja neki a mai nap örömünket, hogy itt vagyunk ismét szeretettel és örömmel, és ő is részesülhet ebből a kis öröm-, kegyelemből, hogy nem feledkezünk el róla, mert ő hozzánk tartozik továbbra is.

De ugyanúgy Antal atyáról5, aki közel tizennégy évig volt a lelkivezető, nemcsak nekem, hanem ennek a Közösségnek, és hiszem és remélem, hogy ő is már föntről néz bennünket, és közbenjár érettünk, hogy nekünk itt lent, amire szükségünk van, különösképpen a legjobban a pásztor testvérre, hogy amikor a nagy napjaink vannak, az első péntek, a bűnbánat péntekjei, a tizenharmadikai engesztelések, vagy nagyobb ünnep, hogy ne maradjunk pásztor nélkül, hanem akkor Jó Jézus Krisztus Urunk segítségével és az Édesanya segítségével megkaphassuk számunkra a megfelelő pásztort, aki elfogad bennünket, és aki a szentmisét, a legnagyobbat, bemutatja nekünk, amihez mi is részeseivé válhatunk.

És különösképpen szeretnék én itt hálát mondani a pásztor testvérnek, aki Antal atya halála után a szívében és lelkében érezte, hogy: „Közel húsz éve én is ide tartozok, itt voltam veletek sok-sok ünnepen, ajándékon, kegyelmen, Golgotán, akkor megpróbállak most én, az én plébániám mellett, ahogy lehet, elfogadni.”

És azért, ha most csak visszatekintünk a húsvét előtti hét hétre, végig volt pásztorunk, mert a pásztor testvér hat pénteken keresztül mindig szabaddá tette a napjait, hogy itt lehessen körünkben, nagypénteken pedig egy helyettesítő testvért küldött el számunkra, mert azt mondotta:

– Én majd a nagypénteket elvégzem egyedül, testvér pedig eljön, és ő fog akkor szolgálni itt számotokra.

A húsvét előtt, a Feltámadás előtt, szombaton este pedig Jenő atya jött, és húsvét vasárnap a hajnali Feltámadás után is a szentmisét Jenő atya adta számunkra.

S egy kicsit szomorú lettem, hogy nem tudott eljönni6, pedig nagyon-nagyon készült, és mi nagy szeretettel vártuk őt. Hogy most ez közbejött neki, ez a temetés, hogy nem tudta átrakni se tegnapra, se holnapra, nem tudom, hogy pont miért a mai nap.

A miértre nem keressük most a választ, hisz Jó Jézus Krisztus Urunk mindig azt mondta, idővel a miértre majd eljön a válasz, s akkor megérthessük, hogy éppen miért most ő nincs körünkben. De hisszük és reméljük, hogy utána ismételten itt lesz velünk, ahogy ő is, Antal atya halála után, vállalta a minden hónap tizenharmadikát, hogy igyekszik itt lenni körünkben, és ő is segíteni ebben a Közösségben, bemutatni a szentmise-áldozatot, és elvégezni a szentgyónásokat, hisz nagyon sok testvér, aki ilyenkor járul a szentséghez a szentgyónásban, hogy ezek a kegyelmek továbbra is megmaradhassanak.

Öröm és boldogság ez a mai nap, amelyre most közösen örömmel és szeretettel indulunk el, együtt Jó Jézus Krisztus Urunkhoz, aki vár már bennünket, aki szeretné megkezdeni számunkra a megemlékezésben e örömünnepet, és amelynek részesei lehetünk.

De a mai nap arra kérem most a zarándoktestvéreket: minden évben ez az egy nap, amikor én kérem a testvérektől, hogy először a családom foglal helyet7, utána a bástyák és a segítők. Szeretném, hogy ha ezt tiszteletben tartanák a mai napon is, és mire majd átérünk8, és akik majd velem együtt mennek át, azok elfoglalhassák ott a helyet, amelyet számukra a segítő testvér elkészített.

Hisz tudjuk, az év többi napjain ők mindig oda ülnek, ahol éppen van hely, mert nekik más akkor a feladatuk. De ezen az egy napon, akik már huszonnégy éve itt vannak velem, akik tudják a kezdetet, és próbálják maguk elé vetíteni, hogy hogyan és miképpen történt, azoknak most ezt fontos átélni, érezni és megtapasztalni, azokat a kegyelmeket, amely talán egy kicsit már lehet, hogy feledésbe merült, vagy éppen nem úgy él előttünk a kép, ahogy ez megtörtént, hanem már lehet, hogy egy kicsit fakult benne valami, de most ezeket Jó Jézus Krisztus Urunk ismét elénk tárja, és megmutatja számunkra, hogy hogyan és miképpen értékeljük ezt a mai napot is az ünnepben.

Ennek reményében most elindulunk, de mielőtt elindulunk, ezzel az énekkel kezdünk, hogy: „Megjöttem, Jézusom, látod, itt vagyok”.

Lehet kezdeni.

Jelen lévő testvérek:

Megjöttem, Jézusom, látod, itt vagyok,

Ünnepelve ünnepeljük ezt a szép napot,

Nincs a földtekén Nálad jobb barát…9

Mária:

Ritkán énekeljük. Úgy-e?

Na, mindegy, ne keressétek, akkor megyünk tovább, nem várjuk. Ritkán énekeljük, és nem vagyunk benne. Ezt is kell majd énekelni, hogy tudjuk jobban énekelni kívülről.

Akkor elindulunk az úton. Azt meg már mindenki…10

Akkor most elindulunk az úton a meghívásunkban, és most a bástyák, a pásztor testvér és a segítők előttem mennek. Én fogom zárni a sort.

„Indulj az úton, előre nézz…”11

Figyelem, ahogy mindenki el-e foglalta a helyét.

A segítők, a bástyák?12

Akkor megtalálta mindenki a helyét?

Milyen jó, hogy a Golgotán erre nincs gondunk, úgy-e? Akkor bejövünk, és kezdünk.

Na, most azért, mivel ma volt már a szentmise, a szentmise után mindjárt a pásztor testvér kezdte a körmenetet, utána, a szentmise végén pedig elmentünk, és most jöttünk. De mivel van nekünk két Gyuri testvérünk, és tegnap Szent György napja volt, pásztor testvér ezt nagyon jól tudja, hisz nála tegnap búcsú volt a Szent György-nap tiszteletében, így most a két Gyuri testvérünket szeretném itt köszönteni.

Álljatok fel, drágáim!

Na, énekesek, lehet kezdeni!

Jelen lévő testvérek:

Áldjon meg téged az Úr!

Áldjon meg téged az Úr!

Áldjon és őrizzen meg tégedet!

Legyen a béke teveled!

Legyen a béke teveled!

Legyen a béke teveled!

Legyen a béke, béke, béke teveled!

Hevenu shalom alehem!

Hevenu shalom alehem!

Hevenu shalom alehem!

Hevenu shalom, shalom, shalom alehem!13

Mária:

Akkor Isten éltessen benneteket!

A jelenlévők:

Isten éltessen!

Mária:

Jövőre is ugyanitt!

Csak egy évet mondok.

Na, akkor letérdelek, jó?

Itt van mindenki?14

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Uram, Jézusom, eljött a mai nap, hogy megjelenhessek Szentséges Szíved előtt, megnyitott szívvel és lélekkel a meghívásban és a küldetésemben, hogy elindultam ezen az úton, mert amikor megkértél, én igent mondottam. És az igenben hosszú idő telt el már, sok-sok hónap és esztendő. Te pedig tanítasz minket, megadod számunkra a tanításokból a sok kegyelmet, a szeretetet a felismerésének elfogadásában, és ez által tudjuk, hogy hogyan és miképpen kell változni, elindulni ezen az úton. Hisz testvéreiddé választottál bennünket, hisz megkerestél az út porában, és kiemeltél. Ebből az út-porból a gyarlóság küldetésében indultam el, és mikor meghívtál, még nem tudtam pontosan, mire és mennyi időre mondottam az igent.

Hosszú idő telt el már a sok tanításod, jelenléted és kegyelmed elfogadásával.

Én szeretném most megköszönni a jelen lévő testvéreimnek, akik megmaradtak Sükösd mellett, akik elfogadják a hívást, és a hívásban elzarándokolnak e helyre, különösképpen most is, a hét hétben, a bűnbánat-időben, majdan az első péntekekben és a tizenharmadikákon.

Kérlek, Uram, Jézusom, továbbra is add meg számukra e meghívást, hogy érezzék, hogy a testvéri-felebaráti szeretetben egyek vagyunk, és az egység csak akkor tud működni, amikor jelen vagyunk. Mert ha az egységből hiányzunk, egyre többen és többen, akkor szinte, mondhassuk azt, mint az imaláncban, hogy lyukassá válik. Akkor hogyan legyen imalánc, ami összeköt bennünket?

Az egység is csak úgy maradhat egy, ha többen vagyunk, együtt vagyunk, szeretjük egymást, és tudunk egymásra figyelni, és egymást elfogadni a Te tanításod szeretete révén.

Mert hisz itt nemcsak magamat hoztam el, Uram, Jézusom, és nemcsak magamról beszéltem. Jelen van a család, jelen vannak a bástyák, jelen vannak a segítők, és jelen vannak a zarándoktestvérek, és jelen legyenek mindazok, akik ma csak lélekben tudnak itt lenni, és lélekben kísérnek el ezen az ünnepen a Te Szentséges Szívedhez és Lábadhoz, hogy érezzük, hogy a kegyelem hogyan árad szívünkhöz, lelkünkhöz, és hogyan fogad el ez a kegyelem bennünket, és hogyan vezet e meghívott úton a mindennapokban.

Köszönöm, hogy itt vannak a testvérek. Ma nem kimondottan a segítség a jelenlétük, ahogy a Golgotán szoktam mondani – ma a szeretet árad felém, mert a szeretetük sugárzik, hogy igen, az örömben is tudunk együtt lenni, egymásra tekinteni, örülni, hogy jelen vagyunk, ismerjük egymást, elfogadjuk egymást, és így működik a testvéri, felebaráti szeretet az imalánccal, az egységgel, hogy egyek vagyunk.15

Jézus Urunk:

(…) Valami történik.16

Beszélnek.

Egymást hívogatják:

– Gyertek, gyertek! Gyertek gyorsan! Valami történt. Gyertek!

Oda léptek, különleges arccal végigmérik, és továbbmennek:

– Azt mondják, valami történik ott, de mi nem látunk semmit, csak valaki fekszik, valami furcsát mond néha-néha, és közben sír.

– Mondd már el, mi történt veled? Láttál valamit? – kérdezik. – Mondd már! Hisz már csak mi vagyunk itt, mindenki elment, itt hagyott. Gyere már! Kelj már föl! Menni kell! Keljél már föl, mert itt hagynak! Menjünk! – így szólnak feléje.

– Én nem bírok felkelni. Nem tudom elmondani hirtelen, mi történt. Valaki szólt hozzám.17

– Mit láttál? – kérdezik ismételten.

– Csak a Fényt. A Fényt, egy Gömb… A Gömbben egy száj, amely mozog. És aki így szólt: „Megszabadultál e bűneidtől, és gyógyulást nyertél a betegségedből.” De hogy ki mondta, és miért mondta, azt nem tudom. De jó érzés, de mégis sírnom is kellett.

Mária:

Ekkor ismét oda jöttek: hajlandók vagyunk már fölmenni a buszra, vagy itt hagyjanak? Mert csak ránk várnak.

Elindultam, de szinte alig bírtam menni, mindenem remegett.

És valahogy még nem akaródott menni, csak maradni és várni, hogy mi történik.

A buszra felmenve mindenki mondja, miért nem siettem, miért vártunk, már csak ránk vártak. De nem is tudom elmondani, hogy mi is történt velem. Csak ültem magamban, és még mindig azon gondolkodtam, hogy mi történt, ki szólt hozzám, s miért pont nekem? Mit akart? De nem láttam senkit!

Majdan haza érve itthon is elmondjuk, hogy mi történt. Meglepődve és csodálkozva néztek. Az után ez volt:

– Miért pont te?!

– Azt én nem tudom. Én nem szóltam senkinek semmit. Nem kértem, csak úgy nekem szóltak, és azt a Fényt láttam.

S megint, mint aki csak sírni tud.18

Meglepődve néznek rám.

Majdan kimegyünk, s kiabálnak a szomszédba:

– Magdi! Magdi! Gyere! Gyere, hallgasd meg!

Ő megáll, és figyel, és meghallgatta mindazt, amit elmondtak neki. Erre ő így szól.

– Ó, gyerekek! Ez óriási! Nem tudom, miért, jönnöm kellett felétek, ide hozzátok. És végig csak azt dúdolgattam magamban, hogy: „Vezetsz, Uram, vezetsz…” De hogy hova vezetett, azt még nem tudtam az énekben, és így jutottam el ide, hozzátok, hogy meghallgassalak benneteket.

S ahogy végighallgatta, akkor így szólt, énekelve:

– Ó, énekeljük el együtt, ha már jönnöm kellett ide felétek: „Vezetsz, Uram, vezetsz…”19

Jézus Urunk:

Örömmel, szeretettel énekelték, nem törődtetek, hogy az utcán vagytok, mert szinte, ahogy elmondották, hogy mi is történt, öröm járt át. De még az örömben nem tudtátok, hogy ez mit jelent.

Másnap kérdezik:

– Na, láttál valamit? Szóltak hozzád?

– Nem.

Megint eltelik egy nap, megint kérdezik:

– Na, láttál valamit? És szóltak hozzád?

– Hát, ez furcsa! Már ennyi nap eltelt, és nem szólt hozzád senki?! És nem is láttál, hanem csak képzelődtél te?!

– Nem, mert én láttam a Fényt, és a Fényben szóltak hozzám.

Mária:

De nem is tudom, hogy mondjam el, mert nem hiszik el.

Elmúlt több, mint egy hét, amikor már nem is kérdezték, hogy: „Láttál-e valamit? Szólt-e hozzád valaki?”, szinte mondhatni azt, hogy már békén hagytak.

Ez után ismételten megjelent a Fény, az erős Fény, és benne jelen van a Gömb a szivárvány színeivel, s egyszer olyan közel, s utána távolodik, aztán egy pillanatra megáll, és megjelenik a száj, amely ismét mozog, és szól hozzám:

– Ma azt mondom, a Földön az emberekben nincs jelen a szeretet, inkább a gyűlölet, az irigység és a kapzsiság a féltékenységében.

És mikor elmondottam, hogy mit szólt hozzám ma a Fényből a száj, többen csak legyintve elmentek, hogy:

– Pont ezt mondja neki, hogy a szeretet nincs az emberekben?!

De én ezt hallottam, nekem ezt mondták!

Nem értik, nem értik, amit mondok.20

Jézus Urunk:

Íme, a kezdet, amelyről egy kis emlékezést adtam számotokra a felismerésében, hogy igen, mikor valaki a földi testvérekben egy hívást kap, a hívásból szólnak feléje, amelyet el kell mondania, s amelyet nem hisznek, és nem fogadnak, nagyon nehéz szembe állni vele e megtapasztalás jelenlétében. Hisz Én, Jézus Krisztus Uratok, aki kiválasztottam kiválasztott Mária testvért, aki által szólok hozzátok, aki által adom számotokra most már a tanításokat és sok-sok kegyelmet a jelen áldásokban, itt, a kezdetben az emlékekből kiemelve, nemigen akarták elfogadni. A családtagok is, a testvérek is először nehezteltek, hogy miért pont ő, s miért pont neki jelent meg. Mert mikor már közel két hónap után láthatott, és elmondotta, hogy:

– Az Úr Jézus az, akit látok! Az Úr Jézus az, aki szól hozzám. Az Úr Jézus az, aki megjelenik előttem.

Ilyen válaszok jöttek feléje, hogy: „Már neki nem is jó a Szűzanya, mint másoknak?! Ő már az Úr Jézust látja.”; „Milyen különleges, hogy Sükösdön megjelenik maga az Úr Jézus.”

Tanácsokkal is ellátták, mert: „Valójában nem Őt látod, hanem a gonosz az Ő képében jelent meg.”

Ezért azt mondották számára:

– Legyen nálad rózsafüzér, legyen nálad szenteltvíz, majd akkor meglátod, hogy ki szól hozzád. – így szóltak feléje, így készítették fel, hogy megtapasztalhassa, hogy senki mást nem lát ő, mint a gonoszt, aki felvette az Úr Jézus arcát.

Mária, mivel tudatlan volt ezekben, nem tudta, hogyan kell ezzel cselekedni: „Rosszat talán nem teszek, ha lesz nálam szenteltvíz meg rózsafüzér.” Igyekezett mindig magánál tartani, hisz nem tudta, mikor jön el számára az újabb ajándék a megjelenésben. És hogy legyen felkészült – ez volt számára a tanács.

Majdan ismét jön a Fény, és a Fényből valaki lépked feléje.

Mária:

Igen, igen, látom már, ismételten Ő az, az Úr Jézus. Az Úr Jézus!

Jaj, hol is van a rózsafüzérem? Hol is van a szenteltvíz?

Jézus Urunk:

Mária szinte kapkodva keresi, Eléje tartja, és a szenteltvízből próbál, így, az üvegcséből, locsolkodni.

Mária:

De senki nem tűnik el!

Még közelebb jön felém, és csak mosolyog. És így szólt:

– Te, kicsinyhitű!

– Bocsánatot kérve, de ezt mondták, hogy tegyem, mert biztos, hogy nem Téged láthatlak, biztos, hogy nem Te szólsz hozzám, hanem a gonosz.

És ekkor azt mondotta:

– Igen, a kicsinyhitűségben kevesen azok, akik hisznek és követnek, és sokan azok, akik csak felületesen tudnak hinni.

Jézus Urunk:

És ekkor a képekben ezt mutattam kiválasztott testvérem számára, hogy azt a tanítást adtam neki, amikor jelen vannak a tanítványok és a nép sokasága, és kérdéssel fordulnak, hogy:

– Hogyan és mitévők legyünk? Hisz minden törvényt és parancsot megtartok.21

Mária:

De ezek után, hogy egészen olyan legyek, mint a tanítványok, akik jelen vannak.

Jézus Urunk:

Ekkor így szóltam, aki kérdezett:

– Menj, add el mindened, és oszd szét a szegények között.

Aki feltette a kérdést, e szavak hallatán szomorúvá vált, hisz gazdag ember. S erre azt mondottam tanítványaimnak és a nép sokaságának:

– Íme, nézzétek, a tevének könnyebb lesz átmenni a tű fokán, mint ennek a gazdagnak a Mennyek Országába.

És mikor e tanítást testvérem végig láthatta, s elmondotta számotokra, csak meglepődtetek, hogyan tudta ilyen pontosan elmondani, ahogy le van írva.

Hisz Én, Jézus Krisztus Uratok, akit láthatott, aki szóltam hozzá, megadtam számára, ami által meglepődtetek, és gondolkodóba estetek:

– Akkor mégis láthat valamit? Mégis hallhat valakit? – így tanakodtatok egymás között.

Akkor már egyre többen és többen tudomást szereztetek e helyről. De e helyben nem azért, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok is jelen vagyok, és szólok felétek és hozzátok, hanem akkor még az volt bennetek, és olyan könnyedén mondottátok:

– Elmegyünk, és beállunk. – Hát ez volt akkor, a ti szavatokkal mondva, a mindennapi jelenlétetek. – Majd eldőlünk. Majd érzünk valamit, és akkor jól érezzük magunkat.

És jöttetek, nagyon-nagyon sokan. Emlékezzetek e kezdet hónapjaira, amikor azért jelentetek meg, hogy: „Eljövünk, hogy beállhassunk, hogy érezzük, hogy valójában ki és hogyan fog eldőlni, kit hogyan kell elkapni, és ki hogyan üti meg magát.”

Hisz némelyek csak ezt figyelték.

De vannak itt olyan testvérek a kezdetekből, akik itt voltak, és akihez kiválasztott testvérem oda ment, s reá helyezte kezét, és eldőlt, és arra pont senki nem figyelt, csak azt, mikor hallották, mekkorát puffant. És akkor nézték, hogy:

– Nem tört be a feje?!

Egészen közel mentek megnézni, és várták, hogy mi történik. S mikor kinyitotta a szemét, nézi, hogy őt figyelik, ő meg olyan boldogan mondja:

– Olyan szép helyen voltam! Azt sem tudom, mi történt velem, de nagyon jó volt.

S a többiek csak figyeltek, hogy:

– Nem is ütötte meg magát?!

Igen, vannak különleges kegyelmi ajándékok, amelyek néha úgy vannak jelen, amit ti szabad szemmel nem láthattok, csak érezni lehet a megtapasztalásban, a felismerésben és azt, hogy valaki részesült e beálló kegyelemben. Hisz akkor sokan és sokan, a kezdetévben nem is azért jöttetek, hogy „imádkozzunk-e, énekeljünk-e, vagy fohászkodjunk-e”, az volt:

– Hát egyszer, kétszer, de lehet, háromszor is beállok, és haza megyek, és olyan jól érzem magam.

És többen és többen ezzel megelégedtek.

És így a hír elterjedt, hogy itt van, aki gyógyulásban részesül, és van, aki akkorát esik, és mégsem történik vele semmi, de vannak, akik azt mondották:

– Én beállhatok, de én nem vagyok az a hókuszpókusz, aki bármitől elesek.

És ekkor többen és többen, megjelenve, már nyár vége felé kialakítottátok a kicsi oltárkátokat, ahogy ti mondtátok és becéztétek, akkor már megjelentek a mindennapi imák és énekek. Valahogy úgy éreztétek, „szinte az öröm a szeretetében olyan nagy, amit máshol talán nem tudok úgy érezni, érzékelni és megtapasztalni, és íme, eljövök ide, hogy beállhassak, hogy részesülhessek ebben a kegyelemben”.

Így most ma e megemlékezésben hívok ide egy testvért, aki régebben is jelen volt, a kezdetekben, és boldog volt, hogy ha beállhatott, hogy részese legyen, ahogy mondottátok akkor, a gyógyító kegyelemnek.

Így most kérem, egyetlenegy testvért, Én nem jelölöm ki, azt, aki ide mer most állni, hogy megmutassa, hogyan is történt ez a beállás, és hogyan részesültetek a kegyelemben.

Na, várom a testvért!

Valaki jöjjön!

Lovák Istvánné Éva:

…Uram, mert úgy látom, senki nem akarja.

Jézus Urunk:

Akkor így, úgy-e, sorban álltatok, tehát egymás mellett sokan. És néha volt, aki azon gondolkodott: „Igyekszek az elejére állni, mert talán, ha hátul vagyok, akkor én már nem kapok semmit.”

Mert a gyermeteg gondolatok néha így jelentek meg rajtatok és bennetek.

De ekkor kiválasztott Mária testvér oda lépett – mindig csukott szemmel ment a testvérek felé. Kitárta karjait, és így ide helyezte22 – először, utána később Én kértem, hogy így23 legyen.

Mária:

Jézus nevében átadom a gyógyító kegyelem-, ajándék-áldást, hogy részesülj belőle, hogy töltse el szívedet, lelkedet.24

Jézus Urunk:

Jöhet még egy testvér, ha kételkedik!

És akkor így feküdtek, volt, aki pár percig, volt, aki nagyon hamar, de volt, aki közel öt, vagy közel tíz percig is elmaradt, és várta, hogy részesüljön a kegyelem szeretetében, és ez alatt, hogy végigmenjen rajta az, amit „Jó Jézus Krisztus Urunk” árasztott felétek.25

Mária:

Jézus nevében átadom neked azt a gyógyító kegyelem-, ajándék-áldást, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk áraszt feléd, mert te Jézus Krisztus testvére vagy, a Szent Sebeiben meggyógyulsz, és meggyógyultál.26

Jézus Urunk:

Mielőtt azt hinnék, hogy ellökném, ezért engedi el testvérem is már csak így, a kezéből áradó Fény-erő árad feléje, hogy részesüljön a kegyelemben.

A kezdetekben nagyon sokan, ahogy elnevezték Sükösdöt, a látványért jöttek ide, hogy a látványban részesüljenek, hogy a látványt elfogadják. Mert a látvány, az megadja számukra mindazt, amire szükség van.

De Én, Jézus Krisztus Uratok ezt nem kimondottan a látványnak adtam.

Valóban, sokan és sokan részesültek a gyógyító kegyelemben. A gyógyító kegyelem szeretetében megerősödtek abban, hogy ez mind jelen van, ezt mind érezni lehet, ezt mind fel kell mérni, hogy hogyan és miképpen működik. Van, aki azt mondta, annak idején, hogy ő úgy érezte, mintha áram őt megütötte volna egy kissé, és így végigmegy, és mikor már a lábujjában érzi, akkor érezte azt, hogy: „Talán most már felülhetek, de még felállni nem, csak felülhetek.”

Ezért fontos, hogy ezt most megmutassam nektek, mert ezt nagyon-nagyon régen, a kezdetek elején adtam meg számotokra a megemlékezésben, mert beszélni beszéltünk róla: „Hát eljövünk, beállunk.”, de hogy a beállásnak hogyan és miképpen volt a jelenléte, ezt nagyon-nagyon sokan el tudják mondani.

És most majd fogom kérni itten, úgy-e, a segítőket. Ti is akkor részesültetek a beállásban.

Mondjátok csak el, hogy éltétek meg?

Itt elöl is, hátul is.

Legalább három testvért kérek most, elmondja saját maga élményét.

Na, hol vannak a testvérek?

Mondtam, hogy hárman jöjjetek, és mondjátok, ki hogyan élte meg, hogyan ment végbe rajta és benne. Nem kell ide jönni, ott kint is felállsz, és elmondod.

Gora Mátyásné, Anyóka:

Köszönöm, Uram!

Szeretettel szeretnék ebben nyilatkozni, hogy amikor én legelőször beálltam, nem tudtam, hogy az most mit jelent, de csodálatos volt. Tele volt szeretettel, békével. Nem, nem is akartam fölkelni, csak sose múljon el ez a csodálatos szeretet, ez a nagy élmény, amit soha életemben addig nem éreztem sehol, se imában, se templomban, mint akkor, ott, amikor először, mikor először elestem.

Kimondhatatlanul köszönöm!

És azt sehol, de sehol nem tudtam megkapni, csak itt, amikor beálltam. És igazán szívesen beálltam volna még egyszer27, de már azt röstelltem, nem mertem, Uram, hogy majd megszégyenítem saját magamat.

Nagyon szépen köszönöm, hogy nyilatkozhattam ebben a csodálatos kegyelemben.

Köszönöm szépen!

Reile Józsefné, Pacsirta:

Én pedig azt szeretném mondani, hogy én nagyon nehezen dőltem el. Nem tudom, miért. Nagyon ritkán, és főleg karácsonyra viszont kaptam egy olyan ajándékot, hogy úgy elfeküdtem, hogy azt se tudtam, hogy hol vagyok, és olyan nagyon jól éreztem magam. De ez egy-két alkalommal volt csak így, különben állva maradtam én, mert nem dőltem el.

Köszönöm szépen!

Úgy-e, azért is…

Jézus Urunk:

Én most megválaszolok neked, hogy miért nem dőltél el.

Reile Józsefné, Pacsirta:

Köszönöm!

Jézus Urunk:

Mert benned volt egy olyan, hogy: „Kérem, Uram, szükségem van a kenetre!”

Emlékszel?

Reile Józsefné, Pacsirta:

Igen.

Jézus Urunk:

Benső hangodban.

De benne az volt: „Mi lesz a lábaimmal?!” Elindultál – „Jaj, a lábaim…!”

Na, akkor inkább maradjál állva!28

Ha már nem, pedig megkaptad már a miértre a választ, csak elsiklott feletted. De most lehet, hogy eszedbe jutott.

Reile Józsefné, Pacsirta:

Igen, igen.

Jézus Urunk:

Mert egyszer ezt elmesélted Mária szolgának, évekkel ezelőtt…

Reile Józsefné, Pacsirta:

Hát sok évvel ezelőtt igen.

Jézus Urunk:

…hogy: „Igen, most már tudom, hogy miért nem dőltem el, mert kértem a kegyelmet magamnak, de mellette féltettem a lábaimat.”

Reile Józsefné, Pacsirta:

Hát igen.

Jézus Urunk:

Hát akkor hogy akarsz eldőlni, ha mondod: „Uram, kell a kegyelem, de mi lesz a lábaimmal? Jaj, a lábaim!”?

Hát akkor?

A kegyelem csak addig ment, hogy itt fent érezd, és maradjál állva.

És akkor utána, mikor elmondottad szolgádnak, az ugyanilyen jót nevetett rajtad, emlékezzél.

Reile Józsefné, Pacsirta:

Igen, emlékszem rá.

Jézus Urunk:

Na, a harmadik testvért is kérem, hogy…

Reile Józsefné, Pacsirta:

Köszönöm szépen.

Sipos Józsefné Loncika:

Hát Édes Jézusom meg drága, jó testvéreim, az én esetem, az egy különleges valami. Mikor beálltam, hát el is dőltem pillanatokon belül.

Jézus Urunk:

Mint egy krumpliszsák, ezt tedd hozzá, mert azt mondtad!

Sipos Józsefné Loncika:

Mint a krumpliszsák, pontosan úgy. És én nem tudom, ki fogott, mert kit érdekelt, hogy ki van ott? Nem érdekelt engem, csak az, hogy megyek valahova. És borzalmasan, nagyon-nagyon nevettem. Annyira nevettem, hogy mindenki bámészkodott rajtam, hogy mit nevetek. Rettenetesen. A szegény Józsikám29, mikor magamhoz tértem, azt mondta:

– Jaj, Anyu! Ilyet többet te ne csinálj!

– Hát – mondom – én nem tehetek róla, Józsikám! De képzeld, ilyen kis tollseprűvel birizgálták az orromat.

És akkor tisztára oda volt az uram:

– Jaj, de szégyellem, Anyu!

Következőben ugyancsak be kellett állnom. Majd megszakadtam a nevetéstől, úgy nevettem. Nem tudtam, hova lenni a gyönyörűségtől. És az Úr Jézus olyan aranyos volt, mikor már látta, hogy több a kettőnél, hogy az én uram nem bír belenyugodni abba, hogy én vihogok itt, mint aki öt találatot nyert a lottón, akkor azt mondta, hogy: Azért adom neked ezt az örömöt, mert rengeteg könny van az életedben, nagyon sok szomorúság, bánat. Hát most legyél nagyon boldog.

Hát én nagyon boldog voltam. Én majd még harmincszor biztos agyonröhögtem magam itt kint a gyepen.

De hálát adok a Drága, Jó Jézusomnak, hogy most mosolyogva tudok erről beszélni.

Remélem, a Józsikám is hallja, és jót nevet rajtam.

Köszönöm, Édes, Jó Istenem!

Jézus Urunk:

Valóban volt ilyen, aki ezt úgy érezte, hogy feszélyezve érzi magát, mert volt, aki meg nyelveken szólalt, nemcsak nevetett, hanem valóban nyelveken szólt, és nyújtózkodott közben fölfelé, és azt mondják, hogy:

– Ugyan, az mit akar most csinálni?!

Tehát volt, aki így szólt. És beszélt olyan különleges nyelven, hogy nem nagyon értették a testvérek, annyira figyelték, hogy hátha csak egy-egy szót megértenek belőle, de hát azt mondták:

– Nem is tudjuk, hogy milyen nyelven mondja.

És kapta a kegyelmet.

És akihez tartozott ez a testvér, az azt mondta, hogy:

– Hát elmegyünk, de többet nem állsz be! Engem nem fogsz így megszégyeníteni, mert én inkább be se megyek!

De volt itt – úgy-e, Sáfár testvérem30? –, aki kint az autóban ücsörgött, várja a párját. Egyszer már nagyon elhúzza, azt mondja: „Kénytelen vagyok most már bemenni, ugyan mit csinál már ennyi ideig?!”

Na, Sáfár testvér, te is beszámolhatsz!

„Elhozni elhozom, de én ugyan be nem megyek!”

És most ő lett a Sáfár.

Jól figyeljétek!

Kádár György bástyatestvér:

Akkor a jelenési hely itt a garázsban volt, s én így, úgy-e, elég sokan voltak, én a legvégén álltam, és kerestem valamit, hogy föl bírjak állni, mert nem láttam át a tömegen, s néztem, néztem, és nem tudtam elképzelni, hogy mi ez. Utána visszamentem a kocsiba, s amikor jött a feleségem, akkor mondta, hogy mi is történt.

Hát utána már nem kellett kint a kocsiban várakoznom, mert azóta be is járok.

Jézus Urunk:

És azóta ki lettél választva sáfárnak. Úgy-e?

Kádár György bástyatestvér:

Igen. Igen.

Jézus Urunk:

Ami akkor először meglepő volt, mert, úgy-e, mikor azt mondottam, hogy a bástyákban, hát legyen a sáfár, aki, úgy-e, az anyagi helyzeteket is rendezi. És erre sokan nem értették, mi az a sáfárkodás. Erre a Ház Asszonya31 is azt mondta:

– Ilyen csúnyát mondani a testvérre!

Na, Ház Asszonya, mondd el: hogy szóltak rád?

– Ha nem értesz valamit, akkor ne szóljál megjegyzést!

Mert ő azt mondta:

– Ilyen csúnya jelzőt adni valakire?!

Takács Jánosné Bimbi néni:

Nem ismertem azt a szót. Akkor hallottam először, mikor az Úr Jézus kijelölte Gyurit erre a posztra.

Utána már megtanultuk, és akkor tudtuk, mihez tartani magunkat. Úgy, hogy ezt tudom csak mondani.

Jézus Urunk:

Aki akkor még nem tudta, de akkor utána Én a tanítás végén, mikor megvolt az áldás, akkor elmondottam, hogy nem kell megijedni, ez egy megtisztelő feladat, a sáfárkodás. Az Én időmben, így mondtam a testvéreknek, nem azt mondtuk, hogy pénztáros, nem azt mondtuk, hogy könyvelő, nem azt mondtuk, hogy rendezi az anyagi dolgokat a bankban – ő volt a sáfár, aki tudta, hogy hogyan és mit, mennyit kell kiadni.

Először a testvér is meglepődött a szón, csak mikor megértette, akkor szinte így, könnyeivel, azt mondta:

– Köszönöm, Uram!

Akkor már ő is hálát és köszönetet mondott, hogy ilyen megtiszteltetésben lett része. Mert ezek mind, úgy-e, a kezdet kezdetén történtek.

De ehhez el kell mondani, hogy itt sok vádak érték kiválasztott szolgámat az anyagiak miatt.

Erre azt mondotta a testvér:

– Majd én vállalom! Az én hátam elég széles, rajtam elvághassák a dolgokat, hogy ki mit mond. Én vállalom ezt, hogy mit hogyan kell rendezni itt az anyagiakban.

Mert valahol itt is meg kell lenni mindennek a folyamatában.

És azóta kialakult, nemcsak ez a sátor a garázsból és a zöld prériről – ahogy Loncika testvéretek mondotta, hogy itt a fűben dülöngéltünk, estünk –, kialakult először ez a sátor, november 7-ére32. Hogy örültetek neki, ennek! Ez az első része. Az oltár akkor még a másik felén volt, s itt jöttetek be, és szépen beültetek, imádkoztatok, de akkor is jelen volt még az oltár mellett a kialakított hely, hogy három, nagyon ritkán négy testvér, azért a beállás ne maradjon el. Úgy-e? Az maradjon meg, mert arra szükség van, hogy a kegyelem szeretetében a gyógyítás, a kegyelem működjön rajtatok és bennetek.

És akkor adtam a tanításokat is számotokra, de akkor nem elégedtetek meg a keddel, a csütörtökkel, a péntekkel, még néhányan vasárnap is jöttetek, mert szinte úgy éreztétek, hogy: „Nem lehet otthon maradni, mennünk kell, hátha vasárnap is kapunk – egy tanítást, egy ajándékot, egy kegyelmet?”

S akkor is ismét, ahogy összejöttetek, ahogy beszélgettetek, ahogy énekeltetek, ahogy megtapasztaltátok ennek a jelenlétét, akkor sokan és sokan éreztétek, hogy hogyan és miképpen működik és alakul ki. Szinte akkor már kezdtük mondani: „Talán lesz egy közösségünk?”, mert nem voltunk benne biztosak, hogy ez még egy közösség lesz, mert jöttek, jöttek a testvérek, de amikor rájöttek arra, hogy most már az ima is szorgalmazva van, az énekek is szorgalmazva vannak, amikor már beszéltem Atyám házáról, hogy oda is el kell menni, mert, hogy te megtaláltad ezt a helyet, és itt jól érzed magad, és úgy érezted, hogy neked ez elég, ekkor jelentkeztem Én felétek, és azt mondottam: De innen az út az Atyám házába vezet. Ami ismét némelyeknek egy kicsit nehézkesen indult el, mert azon méltatlankodva, hogy: „Ha én itt jól érzem magam, már megtanultam imádkozni, mert mikor láttam a rózsafüzért, és ezt mind meg kell tanulni.” Hát szinte úgy érezték néhányan, hogy: „Hát ez sokáig fog tartani, míg én azt végig tudom mondani!”

Na, már az is ment: „Most már imádkozni is tudok, énekelni is tudok, ide járok. Most ez még mindig, nem elég? Még a templomba is el kell mennem? Hát ez már nem, nem valahogy jó. Tanításként, meghívásként, jelenlétként kell elkönyvelni?”

Erről inkább olyan testvér tudna beszélni, aki ezt megélte, mert ma is van itt olyan, nem is egy, hanem több olyan testvér, akinek ez nagy-nagy akadály volt, hogy: „Nem elég, hogy megtanulok imádkozni, énekelni, és eljön. Most még a templomba is menjek el!”

Lehet róla beszélni.

Hívom a testvért. Én nem szólok, hogy ki, vannak többen. Valaki jelentkezzen, és a helyén is felállhat, és elmondhassa, hogy ő ezt hogyan élte meg.

Volt itt több is, több testvér is, akinek nagyon-nagyon nehéz volt ez a jelenet, hogy neki még a templomba is el kell menni.

Mert, ugyebár, igaz, hogy jelen van a pásztor testvér, azért beszélhetek róla, hogy sokan azt mondták, hogy: „Még a templommal nincs is baj, csak a pappal! Most én a pap miatt menjek oda?!”

És Én, Jézus Krisztus Uratok elmagyaráztam akkor, hogy nem a pap miatt kell menni, hanem Én várlak ott, Én.

Na, lehet beszélni, aki gondol róla.

Na, nem akar szólni senki? Akkor megyünk tovább.

Jó.

Biztos, hogy nem mindegy erről beszélni, mert ezt meg kellett élni, és ezt meg kellett tapasztalni.

Gugán Istvánné Erzsike:

Igen, én voltam az egyik. Biztos, hogy több, több testvér is volt. Tehát az Úr Jézus már, úgy-e, elmondta, hogy az imát, a Rózsafüzér-imát, az énekeket, tehát elfogadtam, hogy ez a hely hiteles. Tehát, vagyis én azt gondoltam, hogy ide fogok járni, és akkor jó úton vagyok. S akkor jött, amikor ezt gondoltam – tehát nem mondtam ki, csak gondoltam –, akkor jött egy tanítás, hogy „nem elég, hogy ide jársz, hanem innen az út az Atya házába kell, hogy vezessen”.

És akkor, hát akkor, hát, mondom, ezt nem értem. Hát most tényleg már ennyi mindent, megtanultam imádkozni, elfogadtam, hogy… Tehát elfogadtam a tanításokat, hogy… Most nem akarom részletezni, hogy én a Mennyei Atya gyermeke vagyok, hogy az Úr Jézus a testvérem, aki meghalt értem a Kereszten, és hogy az imának a csodálatos energetikáját, ezt is megértettem, elfogadtam, a kenetet is, a kenet energiáját vagy kegyelmét szintén, és a templomba… Tehát a templommal voltak problémáim, meg hát a papokkal és az Egyházzal.

Én elismerem.

Lovró József bástyatestvér:

És előtte nem jártál templomba sose?

Gugán Istvánné Erzsike:

Nem.

És akkor azt mondta az Úr Jézus, hogy én ne ítélkezzek a pásztor meg az Egyház fölött, majd lesz, aki ítélkezik. Hogy én menjek el az Atya házába, és Ő vár. Hunyjam be a szemem, és képzeljem, hogy Ő vár ott engem, az Atya házában.

És valóban, hát úgy-e, úgy mondom, hogy ott settenkedtem a templom körül, meg be is tértem, meg részt vettem később a szentmisén, de most ezt nem akarom részletezni, mert az Úr Jézus elmondta később, hát úgy éreztem, hogy nekem, de gondolom, többnek szólt, hogy mi is történik, milyen misztikus áldozat történik a szentmisében. És mikor én azt megértettem, tehát ennek az egésznek, úgy mondom, a kegyelmét, akkor valóban úgy vettem részt a szentmisén, ahogy nem is tudtam elképzelni, hogy részt vehet az ember úgy, ahogy végül is részt vettem. Most nem akarom, mert… Különben éreztem is azt a kegyelmet ott, például amikor az ostya átváltoztatása történik a pap megszentelt keze által – most az Úr Jézust idézem, ezt nem én mondtam –, akkor én éreztem annak az energetikáját, tehát úgy elzsibbadt, például, a fejem, és egyebek. Tehát nem akarom… Tehát végül is tényleg nekem nehéz volt a templomba vezető út.

Köszönöm, Uram, de én most úgy éreztem, mert én túl voltam a kápolnában, de úgy gondoltam, hogy átjövök.

Lovró József bástyatestvér:

Az Úr házából jöttél ide!

 

Jézus Urunk:

Az út az Úr házába vezet.

De ehhez még el kell mondani azt is, hogy elmegy, úgy-e, nagy nehezen rászánja magát. Amit elmond, az mind jelen van, csak előtte nem mondta el nektek: jött a szentbeszéd. S mi volt a szentbeszéd? Hát Sükösdöt prédikálták ki. Azt mondja: „Na, ezért kellett eljönnöm, hogy mindjárt azt halljam, hogy nem jó helyre járok?!”

Lovró József bástyatestvér:

Mondja az Erzsi!

Gugán Istvánné Erzsike:

Igen. Igen, ez így volt. Ez így volt.

Jézus Urunk:

Ez kimaradt a beszédedből.

Gugán Istvánné Erzsike:

Hát igen, ezt valahogy… Tehát ez valóban így történt.

Jézus Urunk:

Azt mondja, nagy nehezen rászánja magát, hogy elmenjen, és ennek lesz tanúja.

Gugán Istvánné Erzsike:

Hát igen, és akkor azt mondta a pásztor, hogy az emberek járnak össze-vissza, mindenféle helyekre, ami nem… És akkor mondta, most nem mondom, hogy miket sorolt, csomó dolgot, mit tudom, agykontroll stb., és akkor azt mondta, hogy Sükösd, például Sükösdre is. Hát mondom, hát most tessék. Mondom, eljöttem ide, és most ezt kell itt hallgatni.

De hát utána erőt vettem magamon, hát most lehet, hogy már nem, de hát akkor én nem tudtam, hogy ez hogy is… Hát gondoltam, hogy én utána fölkeresem, és megkérdezem, hogy most miért beszélt erről. És megkérdeztem, hogy:

– Lehet a szentbeszédhez hozzá…? – utána persze, szentmise után.

Mondta, hogy:

– Természetes.

És akkor elmondtam, hogy nekem, hogy, hogy nem értem, hogy miért be… Mondom:

– Volt plébános úr már Sükösdön?

Azt mondta, hogy ő még nem volt.

– Hát – mondom – én meg oda járok, azért jöttem most ide, mert ott azt a tanítást kaptam, hogy jöjjek az Atya házába.

És akkor végül is elbeszélgettünk, és ilyen teológiai meg Szent Teréz, egyebek, hát mondtam, hogy ne arról beszéljünk, hanem a Sükösdről. Hát nem?

És akkor végül is elmondtam, meghallgatott – tehát nem mondom –, s akkor azt mondta, hogy jó, az rendben van, hogy én oda, Sükösdre jártam, és onnan eljöttem ide, de most járjak ide és oda ne.

Akkor mondtam, hogy hát ne haragudjon, ezt nem tudom megígérni.

S akkor ez volt.

Jézus Urunk:

A pásztor, az úgy könyvelte el, hogy akkor annyira rossz Sükösd nem lehet, de ezt nem nyilatkozta ki, csak gondolta.

A gondolatában meg azt mondotta, hogy hát, ha már eddig ide vezette, utána már nincs szükség, hogy ő oda járjon, elég, ha csak ide jön.

Tehát a pásztor ezt akarta leszűkíteni szűk körben számára, de a testvér akkor visszaszólt neki, hogy ezt nem ígéri meg, és az ígéretéhez hűen megmaradt ezen a helyen is. Megkapta azóta a sok kegyelmet, a szeretetet, az örömet.

Na, most a szentmisének az átéléséről röviden, egy pillanatot még visszatérünk, mert azt mondotta a testvér, hogy neki ezt szintén meg kellett ismerni, szinte föl kellett nőni hozzája. Mert akkoriban nem csak ő, most nem sorolom, hogy mely testvéreknek mondottam el Mária szolga által, így felkészítettem, és azt mondtam:

– Oda mész a testvérhez, amikor itt van az engesztelési napon és imádkozik veletek, és nemcsak azért jön, hogy beálljon, akkor próbáld neki elmondani, hogy ha nagyon nehéz neki belépni a templomba, mert valami neheztelése van, talán a pap iránt, vagy valamit a pap nem úgy tett, ahogy ő ezt elgondolta volna, és ezért nincs kedve, vagy nem akar bemenni, akkor próbáld rávezetni.

Mert Én, Jézus Krisztus Uratok Mária szolgának is ezt megadtam akkor, amikor nagyon csúnyán beszéltek róla. És benne is volt egy ilyen, hogy:

– Uram, bárhova elmegyek, de ebbe a templomba nem. Elmegyek vagy Baján, vagy máshol, de ott nem, ahol engem ennyire csúnyán kibeszéltek.

És ekkor elmondottam Mária szolgának:

– Én várlak ott, Én, ölelésre tárt Karommal.

És akkor a testvér ezt megkapta, láthatta. Tehát megmutattam neki, hogy bejön a templomba, foglal helyet, majdan becsukja szemét, és várja, mire Én megjelenek számára.

És Én, Jézus Krisztus Uratok a megnyílt tabernákulumból ölelésre tárt karokkal feléje fordultam, és már nem érezte, hogy hol van, nem érezte, hogy kik vannak mellette, nem érezte, hogy mondanak-e rá valamit, vagy nem, vagy elülnek-e mellőle. Ott teljes átszellemüléssel végig azt tette, amit a szentmise keretében tenni kell: válaszolt, felállt, letérdelt, énekelt. De mégis úgy érezte, hogy ő egyedül van az Úr Jézussal, mert ezt a kegyelmet adtam meg neki, mindent kizártam.

És mondottam számára:

– Ezt add át, hogy ha valakinek problémája van a templomba való járással, akkor mondd neki, menjen be, és mikor bement, és már helyet foglalt, csukja be a szemét, és mondja azt, hogy: „Uram, Jézusom, itt vagyok. Meghívtál engem ide. Én a Te testvéred vagyok, és most azért jöttem, hogy itt, az Atya házában e szentmise keretében Veled vegyek részt.”

És higgyétek el, ezt, ha megteszitek, ezt most is bárkinek mondhatom, ha megteszitek e gondolatmenettel, és felajánljátok magatokat így, szinte érezni lehet a levegőnek a változását, érezni lehet a Fénynek a melegségét, érezni lehet, hogy jelen vagyok Én, Jézus Krisztus Uratok. És szinte kizársz magad mellől mindenkit, és csak a kegyelem árad feléd, és működik rajtatok és bennetek.

És ha ezt többször és többször megteszed, utána már teljesen, szinte el is felejted azt, hogy mi miatt nem volt kedved bemenni az Atya házába, mert már nem a pásztort láttad ott, hanem Velem találkoztál, Jézus Krisztus Uraddal, mert Én mindig jelen vagyok ott. De a pásztorra is szükség van, mindig elmondottam számotokra, aki bemutathassa nektek ezt a csodálatos kegyelmi, átélő szentmisét, aki szinte úgy szól felétek, hogy felemelkedtek a szentmise keretében, amikor érzitek szívetekben és lelketekben a csodálatos békét, a Fény meleg simogatását. És akkor eggyé tudsz válni a szentmisén e jelenléttel, e ajándékkal, ami működik rajtatok és bennetek, és akkor ti is érezhetitek úgy, ahogy némely testvér elmondotta, nemcsak ez az egy, aki most itt elmondta, mások is mondták: szinte úgy érezték, hogy zsibbad a feje, az arca, a kezei, valami csodálatos történt vele. De a csodálatos szóban jól is érezte magát. Szinte nem tudja szavakkal kifejezni annak a megtapasztalását és átélését. És akkor rádöbbentek, hogy: „Milyen csodálatos egy szentmise, amelynek részeseivé válhatunk, amikor tudjuk, hogy Uram, Jézusom, most Veled együtt vagyunk.”

De szoktam mondani testvéremnek, hogy mondja el az olyan testvérek számára is, akik néha betegségük révén vannak otthon, távol maradnak a szentmisén való átélésben, és hogy ha csak tudnak hallgatni, vagy éppen nézni egy napi szentmise-átélést, és ha bele tudtok abba kapcsolódni, és azt mondani, hogy „Uram, én most ott akarok lenni lelkemmel, lényemmel, bele akarok kapcsolódni e betegágyamról”, higgyétek el, megadatik számotokra, csak hinni és bízni kell benne. Mert a hit és a bizalom, az nagyon erős kapocs, amely összeköt benneteket, ami által érzitek, hogy a kegyelem ajándéka hogyan elevenedik meg rajtatok és bennetek. És akkor el szoktam mondani a testvéreknek, hogy kérd magadnak a Lélek szentáldozását:

„Uram, én most lélekkel belekapcsolódtam a szentmisébe, lélekkel szeretném átélni a szentáldozás titkát, kegyelmét és ajándékát, amelyre felkészülök: megnyitom szívemet, kialakítom a tabernákulumot a szívemben, hogy lélekben befogadhassalak, érezzem a meleg szeretetedet, érezzem, hogy eljöttél most hozzám, átöleltél, megerősítettél és felmelegítettél.”

S akkor másképp érzitek a szentmisének az ajándék-titkát, amely már akkor nem titok, mert felismerted, eggyé váltál vele, és tudod, hogy hogyan és miképpen működik ez a kegyelem.

Ez fontos, hogy ezt meg tudjátok tapasztalni, felismerni, érezni, mert a kegyelem így jön el felétek és hozzátok.

De ahogy mondottam már, a pásztorokra mindig szükség van, mert pásztor nélkül nincs szentmise, nincs az, aki átadja nektek ezt a titkot, ezt a kegyelmet, ezt az ajándékot, amely által részeseivé válhattok.

Fontos, hogy ezekre tudjatok odafigyelni e nehéz időkben, amelyben most, ha a jelenről beszélünk, és a jelenben éltek. Hisz kevesebbek lesznek a pásztoraim, és akkor azt veszitek észre, hogy kevesebbek lesznek a szentmisék. De szentmise nélkül hogyan kapcsolódunk bele e titokba, e működésbe, hogy a kegyelem átjárja szívünket, lelkünket?

Ezért kell imádkoznotok, hogy mindig legyen annyi pásztor, aki nektek e csodálatos szentmisét, a titokkal együtt, a kegyelemmel bemutathassa, amely által ti is részeseivé válhattok, és megtapasztalhassátok ennek csodáját, és a csodában a működést.

Mert igen, ezek az elején voltak, de átjöttünk a jelenre is, hogy ez ugyanúgy érvényes most a jelenben is. Mert az első esztendőkben ezek a kegyelmek voltak számotokra „óriási nagyok”, ahogy mondottátok. Ahogy ezt megtapasztaltátok, ahogy ennek részeseivé váltatok, amikor Én, Jézus Krisztus Uratok mi mindent adtam számotokra a tanítással, a szeretettel és a kegyelemmel, amikor másokat is bevontam, hogy írtatok éneket, írtatok imákat, tudtátok együtt énekelni és imádkozni. És hogy ki ne maradjatok belőle, mikor megjelent egy-egy ének, igyekeztetek írni, hogy megmaradjon, hogy „valamiből is én ki ne maradjak”. Mikor megjelent számotokra a géppel írott „Énekek éneke”, úgy-e, a piros lapokkal, erről az Íródeák33 tudna szólni egy pár szót, hisz ő gépelte, készítette el számotokra, számozva, hogy el ne tűnjön. De ím, a végén mindig volt, hogy hiányzott belőle.

Na, testvérem?

Kádár Györgyné Anna:

Igen, Uram, Jézusom, valóban így volt. Örömmel adták a testvérek számomra, hogy gépeljem le az éneket, de meg kell emlékeznem még az első kis segítőről, úgy hívtuk mi, Kiss Mari, tehát ő is részese volt az énekek összegyűjtésében és a piros, első könyvünk kiadásában, és hát sorszámoztam, hogy nehogy valami elvesszen, és az eredetit mindig megtartva, hogy jó legyen, és úgy írtuk le, és úgy próbálták a pacsirták kitalálni, hogy milyen az énekdallam, és passzol-e.

Köszönöm szépen, Uram, Jézusom, hogy ezt így elmondhattam, vagy tehettem.

Jézus Urunk:

Igen, azt megtettétek, de ahogy mondottam, igyekeztetek mindig megszámolni, mert egészen ötvenig mentetek el ezzel a könyvvel.

Most, ha azt mondanám az egyik testvérnek, hogy hozza fel, és számoljátok meg, mennyi, örülnétek, ha csak a fele meglenne. Mert a többiek úgy aprónként elpárologtak, a ti szavatokkal. Elvitte-e emlékbe, vagy, hogy ne maradjon le semmiről, „nekem legyen meg ez az ének”.

De most már lehet, hogy nem is veszi annyira hasznát, ha csak arra nem gondol, hogy: „Hát igen, a kezdetben még csak ezek voltak számunkra, de mi ennek is nagyon-nagyon örültünk, és boldogan lapoztuk belőle az énekeket, amelyeket énekelhettünk.”

De most már megjelent, úgy-e, az énekeskönyv34, és abban szintén benne vannak az énekek, az, amiből sokat és sokat tudtok énekelni, érezni, hogy hogyan működik rajtatok és bennetek ez a kegyelem, amelyet írtatok.

Úgy-e, most én azt mondottam, hogy az Íródeák szól, de volt az Írószolga35, úgy-e, emlékeztek róla, aki először írogatta, és aki néha volt ám, hogy: „Hát Uram, ez így nem megy!”

Emlékeztek, mikor mondotta?

És mikor mondtam neki, hogy most pedig írni kell:

– Már nem mertem ellenkezni az Úr Jézussal, ott hagytam mindent, ettem. De ne tudjátok meg, hogy az ebédem kozma lett. Kiröpült! Edényestől lábosostól. Mert hát szót fogadtam az Úr Jézusnak, és írnom kellett.

Elfelejtette mondani, hogy: „Uram, de közben főzök.”

Csak arra gondolt, hogy „én most talán nem érek rá”, de mikor megkapta az indíttatást, hogy írni kell, akkor írta boldogan, és nem figyelte, hogy mi történik körülötte.

Mert a kegyelem így volt jelen köztetek és bennetek. És boldogan énekeltétek, és boldogan írtátok az énekeket. És mikor valaki jött, hogy „én ezt írtam”, de volt olyan is, aki elfelejtett szólni: „Hát minek szóljak én? Ezt én leírtam, ez az enyém.” Kiválasztott Mária testvér várt türelmesen, ám volt, mikor megkérdezte, hogy:

– Ezt és ezt az éneket nem akarnád véletlenül megmutatni?

– Miért?! Te honnan tudod?!

Mária:

– Kérdezem tőled, kitől kaphattam én is meg? – mondom neki.

– Jól van, na, akkor odaadom.

Jézus Urunk:

Így működött, tehát ilyen is volt, mert ő azt hitte, hogy az a sajátja, hát minek adja ő ezt le?

De volt olyan is, aki másolt, innen egy-egy sort, onnan egy-egy sort, és akkor jött, hogy ezt ő írta, és ha a testvér nem fogadta el, mert nem kapta meg az indíttatást, akkor ebből néha, úgy-e, emlékeztek, nézeteltérések voltak.

Volt, aki megsértődött, mert, hogy „én biztos nem vagyok olyan kedves, mint az a testvér, vagy az a testvér, akiét elfogadta, és az enyémet nem fogadta el”.

Hisz Mária kiválasztott testvéretek mindig tudta, hogy ki mikor írt, és hogyan írta, és volt, aki mindjárt leadta, és volt, aki későbben adta.

Így azért most énekelünk egy olyan éneket, amit szintén így írtatok le, és mikor íródott, akkor két részletben, de végül kialakult, a versszakok, ami megmaradt számotokra, és azóta mondhassátok már, hogy „szinte a kedvenc énekünkké válik”: „Irgalmas Jézusom, kérlek…”36

Jelen lévő testvérek:

…Figyeljél most mireánk.

Utadat járjuk,

Fényedet várjuk –

Nélküled eltévedünk.

Irgalmad vezessen minket:

Lábad nyomát keressük.

Utadra leltünk, boldog a lelkünk –

Teveled egyesülünk.

Te szolgád irányít minket,

Általa üzensz nekünk.

Köszönjük Néked, csodás az élet –

Irgalmad tette velünk.

Jézus Urunk:

De ez az ének, mikor íródott, akkor nem a ti szolgátok vezetett benneteket, mert elhagytátok!

Emlékeztek?

Jelen lévő testvérek:

Igen.

Jézus Urunk:

Egy lámpánál. Erdélybe utaztak meghívásra a tanúságtételben. Egy lámpánál ők elmentek, nem törődtek, hogy a harmadik kocsi nem jön, hogy annak pirosat mutattak. Ők azért mentek. Már egészen kint a város szélén vették észre, hogy nincs jelen. Na, akkor megálltak, kiszálltak a kocsiból, és toporognak, várnak, imádkoznak, majd csak jön.

Na, mikor mi oda értünk, akivel Mária testvér ment, az azt mondta:

– Most azért sem állok meg. Most ők jöjjenek utánunk!

Úgy-e, emlékeztek?

Többen is a jelenlévők közül:

Igen.

Jézus Urunk:

És akkor kezdődött ez az írás, ott, a másik része már egészen Szeredán37 fejeződött be, az írásból, és akkor tanultátok meg: Hát, ha a mi szolgánk vezet minket, akkor többet nem hagyjuk el!

Tehát voltak ilyen meglepetéseitek is az élet mindennapjaiban, mert ha most arról kezdenénk beszélni, hogy milyen úton és hogyan vettetek részt, és hogyan tapasztaltátok meg ennek a jelenlétét, mert ekkor mentetek talán a legtöbben: három autóval – Mária testvérrel utána mindig csak kettővel mentetek –, hogy megtapasztaljátok a tanúságtételben, a meghívásban, és a meghívásban is, ahogy a templomban, vagy a szentmise előtt, vagy a szentmise után, vagy amikor volt, hogy a testvér a szentmise közben. És így csinált: „Hhhh…!”, mintha legalább őt hívták volna ki beszélni.

A testvérrel együtt, mert nemcsak egyedül volt, hanem az Íródeák is meghibbant egy pillanatra: „Hhhh..!”

Mintha őket hívták volna ki, mert, ugyebár, ott a pásztor próbára akarta tenni kiválasztott testvérünket. És oda értek, az ének ment a szentmisében, már elkezdték, mert azt hitték, talán nem érnek oda, mert nagyon sok felé kellett menni egy nap, de ez a korai, reggeli megjelenés volt, erre, úgy-e, mondotta az egyik testvér:

– Nem tudom, ki lesz reggel fél hétkor a templomban, hogy úgy kell sietnünk.

És nem férnek be, mert annyian vannak, várnak benneteket.

Leültetek ott hátul, és megy a szentmise, és egyszer a pásztor így szól az Evangélium után:

– Hát megjelent a Marikánk, úgy-e, akkor jöjjön ki és a szentbeszéd helyett szóljon hozzátok.

Erre mindketten így szóltak:

– Hhhh…!

Majdnem mondtam nekik, hogy: Hát kijöhettek Velem együtt.

De ott maradtak a padban, és figyelték órára, hogy most mi lesz: „Ha hosszan kezd el beszélni, hát mikor lesz vége a szentmisének?!”

Most ezt az Íródeák mondhassa el, hogy hány percet is számoltál meg, hogy beszélt?

Kádár Györgyné Anna:

Húsz percet, Uram.

Jézus Urunk:

Amennyi kell egy szentbeszédhez. Igaz?

Kádár Györgyné Anna:

Pontosan.

Jézus Urunk:

És akkor megértetted, hogy többet nem kell aggódnunk.

Kádár Györgyné Anna:

Így igaz.

Jézus Urunk:

Mert az Úr megadja azt a kegyelmet, amire szükség van a megjelenésben és a felismerésben, hogy ha kihívják a testvért, akkor a testvér a Szentlélek által úgy szól a testvérekhez, amire szükségük van.

De a pásztor is megtapasztalta, mikor a meghívott testvért elhívta hozzája, hogy ott is a tanúságtételben szóljon az ő híveinek is, és mikor megjelentek, és várják, hogy bemenjenek, olyan szépen felálltak kettes sorba, el is indultak szépen lassan, lassan, lassan, egyszer csak az ének elhalkul, egész messze, óvatosan, hátul, és azt látja, a többiek hátul vannak. Akkor elindulnak visszafelé. Erre a pásztor megszólal:

– Jó helyen vannak, csak jöjjenek és jöjjenek!

Emlékszel, pásztorom?

– Jöjjenek és jöjjenek!

Örömmel várta a testvéreket.

De a testvérek visszamentek, mert, ugyebár, nem bírtak bejönni az egészen egyszerre.

És így még egyszer indult el a menet, hogy beérhessenek az oltárhoz, hogy részeseivé válhassanak e tanítás meghívásában, a tanúságtételben.

És ott is, akkor, emlékezzetek, akik jelen voltatok néhányan, amikor már mindennek vége lett, valahogy nem tudtatok elszakadni a testvérektől, mert kérték, hogy énekeljetek:

– Na, még ezt az egy éneket! Még ezt az egy éneket énekeljük.

És valahogy nem tudtátok, hogy hogyan is lehetne befejezni ezt az estét, mert már szinte éjszakába nyúlott, és mindenki várta, hogy „ott legyünk, együtt legyünk, hisz jól érezzük magunkat”. Mert ezt a jó érzést a kegyelem szeretetében kaptátok meg, a kegyelem szeretetében vittétek el azokhoz, akik meghívtak benneteket, akik várták a ti jelenléteteket, különösképpen akkor, amikor kiválasztott Mária testvér azt mondotta néha-néha, beszéd között, mint itt is, hogy:

– Most pedig egy-egy énekkel folytatjuk a testvéreknek.

És örültek, akik már jártak Sükösdön, és kaptak az énekből egy lapot, és tudták a lappal együtt énekelni azokkal, akik elkísértétek, és felálltatok Mária mögé, és boldogan és örömmel adtátok át azokat az énekeket, amelyeket úgy írtatok, ahogy Én, Jézus Krisztus Uratok megadtam nektek a benső hang indíttatásával, hogy végy elő papírt és tollat, és írd azt, amit a benső hang érzésében megkaptál.

Az öröm szeretete és kegyelme, amely megadta számotokra mindazt, ami által éreztétek, hogy hogyan és miképpen kell ezt mind felismerni és elfogadni.

De ebben az esztendőben38 volt még más is, amelynek részeseivé válhattatok. Hisz emlékezzetek, jó idő volt, jól éreztétek magatokat itt kint, a prérin, énekeltetek, imádkoztatok, és készültetek az ünnepre:

– És az ünnepben hogyan és miképpen vegyünk részt az ünnep – ahogy akkor mondottátok –, az államalapító királlyal?

Az államalapító király akkor nem úgy szerepelt, ahogy most: az új kenyér kegyelme, amely jelen van számunkra. Mert, úgy-e, ma pont úgy kezdtétek a szentmisét az átélésben, hogy először megszenteltétek e piciny búzát, de amely nemcsak kimondottan arra a kis búzára szólt, hanem kint a földeken lévő búzákra, terményekre, hogy jó termést hozzanak a mindennapi kenyér megélhetéséhez, mert erre szükség van a mindennapi életben. És mikor eljön ez az ünnep, akkor már ebből a terményből készítitek el a kenyeret, amely e ünnep ajándéka is, hogy részeseivé válhassatok.

S ekkor e királyként beszélgettetek, aki Magyarország védőszentjeként van jelen, aki óvja és védi az Édesanyával együtt ezt az országot, e nemzetet, e gyermekeket, e testvéreket, akik itt élnek, de mindazokat, akik szívükben igaz testvérnek mondják magukat e anyaországhoz. Mert: „Boldog vagyok, hogy én ide tartozhatom, és boldog vagyok, hogy mondhatom, hogy e Kárpát-medencében én így élhetek, mert van egy királyunk, aki mindig arra gondolt, hogy ez a nemzet megmaradhasson, ez a nemzet fennmaradjon, és tudjon élni és gyarapodni.”

Ezzel a nemzettel sok mindent tettek a múltban, most, a jelenben, és még nem tudjátok mi vár a jövőben.

De a nemzet a gyermekeiben, a testvérben, ha elhiszi, hogy: „Valójában én ennek a királynak a leszármazottja vagyok, és én hiszem és vallom, hogy az Édesanya, aki a Föld és Ég Édesanyja, elfogadott bennünket a felajánlás részében, akkor bánthatnak, megalázhatnak, kitaszíthatnak, bármit tehetnek velünk.”

Vannak, akik ettől megijednek, vannak, akik ettől széthúzást tesznek, és vannak, akik ez után hátat fordítanak, és elmennek.

És vannak azok, akik hisznek az Édesanya jelenlétében, az Édesanya szeretetében, az Édesanya Királynő mivoltában, aki mindenkor figyel az Ő nemzetére és az Ő gyermekeire, akik jelen vannak.

Fontos, hogy ezekről tudjatok elmélkedni, tudjatok gondolkodni, hogy mi minden várt reátok már eddig, és mi mindennek vagytok most, a jelenben, tanúi, és még nem tudjátok, ahogy mondottam, mi vár rátok a jövőben – kivéve azok, akik meg is élik ezt. Mert nem azt mondom, hogy ennek mindenki részese lesz: kivéve, aki megéli.

Hisz akkor, amikor ezt a tanítást adtam számotokra, és amikor arról beszéltünk, hogy ennek az országnak van egy nagy kincse, a kincs az ország Koronája, amely védelmet nyújt számotokra, amely a tiétek, amelyet mások nagyon boldogan megszereznék tőletek, ha lehetne, mert tudják, hogy van neki működő ereje, és tudják, hogy ez védelmet nyújt a kicsinyeknek és az egyszerűeknek, akik tudnak hinni és bízni Benne, akik, ha kell, minden nap összeteszik kezüket, és imádkoznak e kegyelemért, e szeretetért, e jobblétért, és ami a legfontosabb: a békéért. Mert ha béke lakozik szívetekben és lelketekben, és ha te erről példát mutatsz a felebarátodnak és a testvérnek, akkor érzed, hogy: „Nem volt hiábavaló a felajánló imám, a felajánló kérésem, a fohászom, mert meghallgatásra talált, és elhozza számunkra, ha lassan, de biztosan, a jobblétet.”

De hogy a jobblét eljöhessen, ahhoz tenni és cselekedni kell. De nem úgy, ahogy most a jelenben teszik és teszik egyre többen és többen, mert nem az egységre és az eggyé válásra figyelnek, hanem arra, hogy még nagyobb gyűlölet, még nagyobb harag, még nagyobb indulat alakuljon ki az emberi szívekben. És akkor, ha nem lesztek elegen, akik összeteszitek kezeteket és kezeiteket, hogy szívből, őszintén és szeretettel imádkoztok, hogy a működés működhessen rajtatok és bennetek és országotokon, akkor még mindig csak nehézség fog jönni.

De a nehézségből ki lehet lépni, ha nem a gyűlölet, a harag és az indulat vezet benneteket, hanem meg kell keresni szívetekben a szeretetet, a megbocsájtást és a béke kegyelmét, hogy ez legyen rajtatok és bennetek, ez vezessen benneteket, és akkor boldogan mondhassátok, hogy: „Van nekünk egy Királynőnk, aki óvja és védi e országot, e nemzetet, e alattvalókat a gyermekekben, akik itt élünk.”

Mert ha ez így él szívünkben, lelkünkben, akkor nem hiába íródott ez az ének is, hogy: „Koronánk messziről megérkezett, (…) mégis oly hálátlan a magyar néped”39

Hát ne akarjunk hálátlanok lenni, hanem próbáljunk már egy kicsit egységet alkotni!

Az egységben működjön a szeretet és a béke megbocsájtó kegyelme.

Mert ha ezeket megtaláljátok, akkor erősek lehettek, és az erősségben megmaradhattok.

Mert sokan félnek azért ettől az országtól, azt higgyétek el, mert nem minden országnak van olyan Patrónája, olyan Királynője, aki óvja és védi ezt a nemzetet!

Sokan vannak, akik még nem hisznek Benne, de a működés ereje, ha megjelenik, akkor ők is gondolkodóba eshetnek. De ez ezen a nemzeten múlik a gyermekekben, akik itt éltek, akik ne azt mondjátok, hogy: „Várjuk a jobbá fordulást, de nem teszek semmit, és igazat adok azoknak, akik gyűlöletet, haragot és indulatot szítanak az emberi szívekben.”

Azzal még soha nem nyertek csatát, se országot, se embereket.

Csatát szeretettel, békével és megbocsájtással lehet nyerni.

És ennek a nemzetnek – ahogy mondottam már máskor is a tanításban – feladata van. De ezt a feladatot apró lépésekkel lehet megtenni, és sokáig tart.

És különösképpen szomorú akkor a Szívem, az olyan testvéreimtől, hisz most nemrég volt, úgy-e, a Feltámadás örömünnepe a hajnalban, öröm és szeretet járt át benneteket, és pár nap után megint a harag és a gyűlölet tombol rajtatok és bennetek.

És különösképpen azoktól fáj a Szívem, akik azt mondják, hogy: „Imádkozom, templomba járok. Én boldog vagyok, hogy Jézushoz tartozhatok. De a Jézus-tartozásában, a küldetés követésében pedig mégis elhiszem azt, aki széthúz, aki gyűlöletet, aki haragot és indulatot táplál az emberi szívekben.”

El kell gondolkodni, hogy ezt valójában Én, Jézus Krisztus Uratok vagy az Édesanyám adja szívetekbe-lelketekbe, vagy éppen máshonnan jön, és a szerint cselekedtek, és későn veszitek észre, talán, hogy „nem is jó az, amit éreztem és kaptam”.

Fel kell ezt mérni, és el kell gondolkodni, hogy ennek a nemzetnek, akinek van egy ilyen Koronája, és a Koronában várjátok a működő erőt, ahhoz tenni és cselekedni kell. És nemcsak így, most megmutatom nektek, hogy leülök, a ti szavatokat használom: „Ülök a babérjaimon, én jól vagyok. Hát mit várjak? Majd megcsinálják azok vagy azok.”

Akkor hol van az egység az eggyé válás szeretetében?

Hisz éreznetek kell, hogy Magyarország kiváltságos ország lett, és ezért szeretnék tönkretenni. De a tönkretételhez menjetek vissza a múltba: hányszor és hányszor próbálták már ezt az országot tönkretenni. És sikerült-e?

Erről pár gondolat, nem hosszan, pár gondolattal az Író-gyűjtő40 is tud szólni felétek.

Csomor Lajos:

Köszönöm, Uram, Jézusom!

1997 októberében mondtad itt a tanításodban, hogy akik ezt az országot előre akarják vinni, azok legyenek egységesek.

Aztán 2000. július 5-én a Szent Péter-téren Szent II. János Pál pápa azt mondta, hogy: „Amit ez a Korona tanít, az világosítson meg titeket.”

És közben, hogy visszatérjünk a történelemre, néhány mondatban, II. János Pál pápa hivatkozott Szent Istvánra is, és az ő kérésére adott egy tanítást, hogy éljünk úgy, ahogy Szent István élt, és legyünk olyan szentek, amilyen szent Szent István volt. És, úgy-e, aztán mondta, hogy „amit a Korona tanít, az világosítson meg titeket”, és amit a Korona tanít, az Szent István Intelmei, és ebben van leírva Magyarország küldetése. Az egyetlen nép, amelyiknek írásban megvan az Isten által rendelt küldetése, az mi vagyunk. De sajnos a történelem során mi hozzájárultunk ahhoz, hogy el akartak minket pusztítani, mert sokszor nem tartottuk be ezt az Alkotmányt.

Úgy-e, a pusztítás: az egyik legnagyobb volt a tatárjárás – akkor nem tartottuk be, hogy szívesen lássuk a kunokat.

Aztán utána saját magunk hoztunk olyan honvédelmi törvényt, ami pont a nemességet, amelyiknek harcolnia kellett volna, az mentesítette magát, ez a nemesség, a honvédelem alól.41 És ennek egyik következménye lett, úgy-e, a mohácsi vész.

Aztán azt csináltuk, hogy megosztottuk a hitet, ennek a következménye lett aztán – és azzal együtt az országot – és annak következménye lett Buda elfoglalása és az ország három részre szakadása, és akkor a törökök próbáltak minket elpusztítani.

Aztán próbáltak minket elpusztítani a németek.

Aztán próbáltak elpusztítani minket az oroszok.

És most próbálnak elpusztítani minket ez a mostani rettenetes, ilyen, liberálisnak is mondhatom, de inkább azt mondom, hogy a szabadkőműves ideológia. Az Európai Uniót használják fel pillanatnyilag.

Azt mondta nekem Marika 2000. január 25-én vagy 26-án, itt voltam az engesztelésen, és kértétek, hogy beszéljek valamit a Koronáról, és a végén azt mondta Marika, hogy az Úr Jézus azt mondta, hogy van Szent Istvánnak egy tízrészes államjogi műve42, hogy ha ezt a magyarság beépíti a jogrendjébe, és ha e szerint megújítja a jogrendjét, akkor megmaradhatunk.

Persze, ebből az is következik, hogy ha nem, akkor nem.

De ehhez is az egységre van szükség, arra az egységre, amit most itt az Úr Jézus elmagyarázott.

Köszönöm, Uram!

Jézus Urunk:

Igen, mert sokan azt mondjátok, hogy „milyen nehéz a helyzetünk, itt nem lehet élni, innen menekülni kell”. Ahelyett, hogy inkább magatokba néznétek, és elgondolkodnátok, hogy mi az, ami kedves az Édesanyának, a ti Királynőtöknek, aki elfogadott benneteket abban a pillanatban, amikor ez a király úgy érezte: „Nincs kire hagynom az országot: fiam meghalt, én beteg vagyok. Felkészülök az útra, hogy mennem kell, de a nemzetemet, alattvalóimat nem tudom így itt hagyni.”

S ekkor az Édesanyának ajánlotta föl ezt az országot.

Az Édesanya pedig elfogadta a Palástot, az Almát, a Jogart és a Koronát. A Korona jelképes volt a Fején, de 2000. augusztus 15-e óta már egy Korona díszíti az Édesanya fejét, már nemcsak jelkép.

De ezen el kell gondolkodni, hogy: „Erre szükség van-e, hogy én ebben hiszek, vagy nincs szükségem, és nem hiszek benne. És bánom én, mi történik itt!”

Lehet, hogy testvérem vagy testvéreim, némelyek már azt mondjátok: „Hát énfelettem már elég szépen eljárt az idő. Én már talán ezzel nem is törődöm.”

Ebben lehet, hogy egy részében igazad van, de nincs neked családod, gyermekeid, unokáid? Nekik már mindegy, hogy mi jön, és hogyan lesznek? Vagy gondolsz reájuk, és szeretnéd, hogy ha az egység egy legyen.

Hisz emlékezzetek egy nagyon-nagyon régi tanításra a kezdetekből, amikor beszéltetek, hogy hogyan és miképpen van jelen a vallás. S akkor beszéltek arról is, hogy Péterre lett hagyva az Egyház az alapításában és a megmaradásában. És ez el is indult, és ott is voltak problémák és nehézségek. És mit csináltak? Nem megbeszélték, nem egységet alkottak – széthúzták. És ekkor különváltak. Úgy-e? Már nem volt erős az az egység. Mert lehetett annak a testvérnek vagy embernek, mindegy, hogy nevezitek, jó véleménye, de a vélemény nem vitte oda, hogy megbeszéljék, hogyan alakítsák ki az egységet, hanem inkább kiválik az Egyházból, és alakít egy másikat.

Utána, tudjuk, sorolhatjuk, jött a harmadik, jött a negyedik, jött az ötödik és a hatodik. És mind-mind azért, mert nem értett egyet, és kivált – nem megbeszélték, és nem egységet alkottak, hanem kiváltak.

A ti országotokból is lehet kiválni, lehet elhagyni, lehet elmenekülni. S a végén mi marad?

Tegyétek fel a kérdést magatoknak, és gondolkodjatok el most a jelenben erről.

Mert a tanításokban Én akkor megadtam, ahogy az Író-gyűjtő elmondotta dátumokra, hogy hogyan és miképpen kell ennek jelen lenni, hogyan és miképpen kell működni együtt az egységben.

Hisz mikor a koronázás megvolt, ez mellett mi volt még a kérés?

Hogy, úgy-e, jubileumi évet élünk az évben, akkor ismételten ajánljuk fel országunkat, nemzetünket, földünket, embereinket a testvérekben a Boldogságos Szent Szűznek, az Édesanyának, a mi Királynőnknek, hogy továbbra is fogadjon el bennünket, és Hozzája tartozunk az alattvalóban, és az alattvalóban megadjuk azt, amire szükség van.

Fontos, hogy ezekre tudjunk figyelni. Mert ha nem teszünk semmit, és csak ülünk és várunk, azzal nem történik meg az előrelépés a haladásban.

De mielőtt cselekszünk, akkor pedig tegyük kezünket a szívünkhöz, és az ima elmondása után próbáljuk kérdezni: „Uram, a Szentlélek által add meg a segítő kegyelmet, hogy jól cselekedjem, helyesen döntsek, hogy az egység az országban meglegyen, és elinduljunk előre a mindennapokban, a mindennapokhoz.”

Mert ha ezeket nem ismerjük fel, akkor hogyan várjuk a jobbá fordulást?

De nem csak ezt a tanítást adtam számotokra a kezdetekben: a kezdetekben, úgy-e, volt az a tanítás is, amikor tanítottalak benneteket az imára, hogy hogyan és miképpen imádkozzatok, hogyan éljétek át az imának a mondanivalóját, hogyan kapcsolódjatok bele, és hogyan érezzétek az egységet az imában is, hogy „ne előre vagy hátra maradjak, ne siessek, vagy ne húzzam, hanem próbáljunk együtt, az egységben imádkozni”.

És mikor ezt már megtanultátok, ez a hír ment el legjobban rólatok, hogy ilyen szépen, egységben talán sehol sem imádkoztak, mint itten.

Na, most kíváncsi vagyok rátok, tudtok-e még ilyen szépen, egységben imádkozni, ahogy tanítványaimat is tanítottam?

Fogjuk össze kezünket.

Lovró József bástyatestvér:

Ülve? Állva?

Jézus Urunk:

Mindegy az.

Csak kezdjétek el az egységet és az egymásra figyelést, mert ha nem, megszakítom az imakört, mint annak estéjében – úgy-e, emlékeztek? –, közel három óráig tartott.

Ha most is azt akarjátok, akkor lehet úgy imádkozni!

Jelen lévő testvérek:

Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a Mennyben, úgy a Földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek. És ne engedj minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.

Jézus Urunk:

Elfogadható. Nem azt mondom, hogy jó! Mert azért volt ám, aki úgy megnyomta a másik részt, hogy: „Most én mitévő legyek?”, a harmadik meg: „Hát úgy, halkan mondom, belekapcsolódok egy kicsit.”

Tehát majdnem mondhatom azt, hogy nem teljesen úgy volt, mint az’ este, de hogy nem úgy ment, mint akkor a végére. Most az „Üdvöz légy, Máriá”-val az Édesanyát köszönjük, most nem megnyomni kell némely szót, hanem próbáljatok minden szónak érezni értelmét, hogy: Te hiszel abban, amit elmondasz? És kinek mondod? Ki van itt előtted?

Na, úgy kezdjük el az „Üdvöz légy, Mária”-köszöntést az Édesanya számára.

Jelen lévő testvérek:

Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes!

Jézus Urunk:

Ez már jobb!

Jelen lévő testvérek:

Az Úr van Teveled. Áldott vagy Te az asszonyok között, és áldott a Te Méhednek Gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért most és halálunk óráján. Ámen.

Jézus Urunk:

Most megdicsérlek. Ez már jó volt.

Jelen lévő testvérek:

Köszönjük szépen!

Jézus Urunk:

Itt most figyeltetek, hogy próbáljatok, mintha egy száj mondta volna az imát.

Tehát a tanítás, az megmaradt bennetek, csak néha azért van, aki ki akart tűnni belőle, és rányomni, mint ahogy, mondjam azt, hogy a bélyeget a másikra?

Nem! Én azt mondom, hogy tanuljunk szépen átéléssel imádkozni. Mert azt mondod, hogy: „Mi Atyánk”.

Evvel kit szólítasz meg?

Az Atyát, akinek a gyermeke vagy, akiben hiszel, hogy te Hozzája tartozol.

És hiszed, hogy Ő a Mennyben van?

„Igen, hiszem.”

Akkor így szólok Hozzája. Úgy-e?

És hogy várod, hogy tovább…?

Hogy szenteltessen meg az Ő neve.

A bensőben, egész lényedben.

Most mennék végig minden mondaton és szón. De akkor, emlékeztek, hogy így adtam nektek? Hogy minden szónak és mondatnak mondanivalója van. S abban tudjunk hinni, hogy én annak a gyermeke vagyok, és én Őt szólítom meg.

Hogy is mondtam akkor nektek?

Mikor imádkozol, és az Atyához fordulsz, mint mikor a gyermek fordul felétek, az apához és az anyához, és kérdez tőletek valamit, és várja tőletek a megfelelő választ, és ehhez nektek kell úgy odafigyelni, hogy megfelelő válasz legyen feléje mondva, amit ő megért.

Ti is, ha imádkoztok, akkor hiszed, hogy „most én ezzel az imával Jézus testvéreként, Atya gyermekeként Hozzája fordultam”, és az ima előtt lehet, hogy elhelyezed szíved nyitottságával a kérésedet, a fohászodat, a felajánlásodat, mert várod, hogy a meghallgatás kegyelme eljöjjön felétek és hozzátok, érintse meg szíveteket és lelketeket, öleljen át az ima felajánlásának meghallgatásában. És akkor azt mondod: „Nincs hiábavaló ima, nincs hiábavaló felajánlás, mert mindenre megtörténik a meghallgatás kegyelme, csak hinni és bízni kell benne.”

De hogy a meghallgatás között a földi életetekben mennyi idő telik el, ezt előre nem lehet tudni. Úgy-e?

Hogy mondottam Mária szolgámnak, mikor ő is már szinte átvette tőletek a méltatlankodást, hogy már milyen régóta imádkozik egy szándékért, amire megkérték, és már így tette föl a kérdést:

– Uram, nem akarlak megbántani, de megkérdezem: Még mindig nem hallgatod meg imámat?

Erre azt mondottam neki:

– Hát miért? Hát nem tegnap tetted fel?

S elgondolkozott: „Eltelt egy év, és még csak tegnap? Hát akkor türelmesen várni kell még.”

Tehát nálatok is így mondom el: Várni kell. Nincs elfelejtve semmi. Minden ima, amit te a szívedből és lelkedből felküldesz az Atyához vagy Hozzám, Jézus Krisztus Uradhoz, az el is indult, és fel is ér Hozzám, és meghallgatom. De a meghallgatás kegyelme működésében türelmesen várjátok a segítségnyújtást.

Hisz hogyan tanítottalak benneteket régebben, évekkel ezelőtt?

Hogy sokan vagytok jelen, nemcsak itt, ezen a helyen, és nemcsak ebben az országban, hanem a világban. Soha nem tudjátok, hogy mely testvéreteknek milyen borzasztó, nagy fájdalma van. Lehet, hogy ő nem beszél róla, lehet, hogy ő nem fakad ki sírásban, lehet, hogy nem panaszkodik fűnek-fának, ahogy mondani szoktátok, a ti szavatokat használva. Ő magában hordozza, és magában helyezi el a kérését. S Én, Jézus Krisztus Uratok és az Atya hozzuk el és adjuk meg számotokra a segítségnyújtást a kegyelem működéséhez és működésében.

Ezt nektek is ki kell várni, hogy mikor történik meg a meghallgatás.

De nem úgy, ahogy itt is történt, ezen a helyen, úgy-e?

Egy testvér jött, hűségesen, utána elhozta ismerősét. Mivel az először érkezett a Golgotára, hát helyet foglalhatott itt elöl. És ő átélte e jelenlétet, e kegyelmet, e szeretetet, és felajánlotta a saját problémáját, és hitt, hogy ez megtörténik a meghallgatásában. És nagyon hamar meg is történt a meghallgatás, és megjött a válasz számára. Majdan, aki elhozta ide, az megjelent, és azt mondotta kiválasztott testvéremnek: Hát nem gondolta Rólam hogy ilyen személyválogató, mert őt biztos, valamiért jobban szerettem, és neki már megtörtént a meghallgatás. Pedig most hozta még csak el ide. „Én meg már mióta járok, és még mindig nem történt meg az én meghallgatásom.”

S akkor a tanításban elmondottam számotokra, hogy nem kiválasztott Mária testvérem adja meg számotokra a meghallgatást.

Hogy is mondja nektek?

– Nyisd meg szívedet, szíved nyitottságával helyezd el a Szentséges Szívhez, majdan a nyitott, üres szívet készítsd fel a kegyelemhez, ahhoz a kegyelemhez, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk áraszt felétek – a melegségben, a szeretetben, az átölelésben, a látásban vagy a hallásban? – úgy-e, ezt mind elmondja. – Nem tudom. De bízzatok, mert eljön hozzátok, és megérint benneteket.

És hogy ha ezeket fel tudjátok mérni, és el tudjátok fogadni, és az elfogadásban ki tudjátok várni szeretettel a meghallgató kegyelem segítségnyújtását, akkor váltok részeseivé a meghallgató kegyelemnek.

Fontos, hogy ezekkel is tudjatok egy kicsit ilyen képet alkotni, hogy hogyan jelenik meg előttetek, rajtatok és bennetek, „hogyan ismerem fel, hogyan működik rajtunk és bennünk”, mert a tanítás így jött el felétek és hozzátok.

És eljött számotokra a kezdetben az ünnep e szegényes helyen.43 Úgy-e? És e szegényes helyen azt beszéltétek, hogy mekkora fát kell ide beállítani, hogy „milyen nagy legyen az ünnepünk”.

De Én, Jézus Krisztus Uratok elmondottam számotokra: Ti csak az ünnepet is éljétek meg e egyszerűségében, ahogy kialakítottátok magatoknak ezt a helyet. De ez a hely még mindig jobb és melegebb, mint ahol Én, Jézus Krisztus Uratok születtem.

S akkor értettétek meg azt a különbséget, amelyre tanítottalak benneteket, hogy nem kimondottan az számít ezen a helyen, hogy hogyan és miképpen készülsz az ünnepre. Örültetek a pár ágnak, a gyertyáknak, de legjobban annak, hogy a gyermekek a pásztorjátékkal kedveskedtek nektek.

Úgy-e, milyen ismerős magatok elé vetíteni ezeket a képeket, amelynek tanúi voltatok ezen a helyen, amikor boldogan készültek a gyerekek, az unokák, hogy benneteket megörvendeztessenek e pásztorjátékkal, amelynek részeseivé válhattok e szeretet kegyelmében?

Fontos, hogy érezzétek, hogy a tanítások, azok mindig azt tükrözték számotokra, hogy „hogyan és miképpen éljünk, hogyan és miképpen haladjunk ezen a meghívott úton, és mit kapunk e meghívás kegyelme révén”.

Fontos ezt érezni és érzékelni, mert így jön el felétek és hozzátok az a kegyelem és az a szeretet, amely már lehet, hogy csak a szívetekben van jelen, de a szívből is elő lehet varázsolni a lélek-képet, és örülni neki, hogy: „Igen, ez is jelen volt e szegényes helyen. De mi olyan boldogok voltunk, nekünk valóban szeretetteljes volt az ünnep a megjelenésében. Örömmel és szeretettel vettünk részt, hogy részeseivé válhassunk e kegyelem-működésben.”

És ez az esztendő44, ahogy mondottam, a tanításokról, a szeretetről, az örömről a békével szólt felétek és hozzátok.

Itt az engesztelő ima is, úgy-e, az Örvendetes szentolvasó- és a Dicsőséges szentolvasóval volt jelen számotokra. A Fájdalmas szentolvasót ekkor Én, Jézus Krisztus Uratok azt kértem tőletek, egyelőre ne imádkozd, majd, ha megérted neki a mondanivalóját, és ennek a mondanivalónak részeseivé váltok, akkor imádkozzátok a Fájdalmas szentolvasót, amikor tudjátok, hogy mit tükrözik számotokra a mondanivalóban.

Hisz áttérve a másik esztendőben, akkor még az öröm szeretetében éltetek, akkor még a kételyekben néha feltettek olyan kérdést, hogy: „Hogyan tud csukott szemmel jelen lenni, hogyan tud csukott szemmel szólni, hogyan tud csukott szemmel menni, és nem történik semmi?”45

S erre azt mondottam számotokra – úgy-e, nem ezek a padok voltak, emlékeztek? –: Ha Én, Jézus Krisztus Uratok akarom, és egyszer meg is mutatom nektek, szinte röpködve fog átmenni innét a másik végére.

És akkor szinte meglepődtetek, hogy semmi baj nem történt, nem botlott el, nem esett el, nem ütötte meg magát, és szinte azt mondtátok, mintha valaki emelte volna, és úgy vitte volna át a padokon.

Volt, aki megpróbálta, elesett, azt mondja:

– Nem tudom, hogy lehet ezt megtenni, pedig én nyitott szemmel jártam, nem is csukott szemmel!

A csukott szem nem azt jelenti, hogy Mária testvérem nem lát.

Emlékezzetek most a jelenben vissza a hajnalra46, amikor mind követtétek úgy Máriát, pedig nektek nyitva volt a szemetek!

Ő egy pillanatra – a Fényt távolabb vettem tőle, és figyeltem, mitévővé válik. Ő is elindult, úgy-e, nem nézte, hogy a Fény megvan-e, csak elindult. Ti meg mind utána: „Nehogy lemaradjunk róla, hát nekünk menni kell!”

S erre megkérdezik:

– Hát hova megy arra?!

A jelenlévők közül valaki:

A garázsba. A garázsba, igen.

Jézus Urunk:

De nem ment be!

De te hova mentél arra, nyitott szemmel, testvér?!

Lovró József bástyatestvér:

Kiválasztott Mária szolga után.

Takács Zoltán, Mária férje:

Után a kazánházba. (…)

Jézus Urunk:

Hát miért nem mentetek be megnézni, hátha láttok valami csodát ott?

De mit kért a testvér? Hogy mondta?

– Uram, nem látom a Fényt.

Megtapasztaltátok ennek a jelenlétét?

Többen is a jelenlévők közül:

Igen. Igen. Igen.

Jézus Urunk:

És hova nézett?

Többen is a jelenlévők közül:

Föl. Föl.

Jézus Urunk:

És hogy ment?

Többen is a jelenlévők közül:

Fölfele nézve.

Csukott szemmel.

Jézus Urunk:

És fölfele nézve, úgy-e? És nem esett el!

Többen is a jelenlévők közül:

Nem. Nem.

Jézus Urunk:

Volt, aki elbotlott, volt, aki majdnem azt mondta, hogy „kisimítom a földet”.

Nyitott szemmel.

Tehát Én, Jézus Krisztus Uratok megadom nektek is ezt a kegyelmet. Legyen benned hit és szeretet. És mondd azt, hogy: „Uram, én is kérem magamnak ezt a Fényt, csak egy kicsit, hogy kipróbálhassam.”

Érezd a Fénynek a sugarát és a melegségét.

És ha ezt megtapasztalod, akkor már nincs szükséged senkire és semmire, hogy menjél. Te is nézhetsz fölfelé és haladhatsz, és semmi nem történik veled. Nem kell félned, hogy nekimész valaminek.

Mert Mária testvér is elindult, de úgy-e, nem ütötte meg magát, nem ment egészen az ajtóig, nem koppant a fej, nem ment neki sem jobbra, sem balra – visszatért ahhoz a helyhez, ahol a Fény újra megvilágította számára, hogy hogyan és miképpen haladjon.

Ez a kegyelemnek az ajándéka, ami működik rajtatok és bennetek.

Ez az, amit már oly sokszor elmondottam nektek: Ha megnyitod a szívedet, ha befogadod ezt a kegyelmet, amelyet felétek árasztok, ami átölel, ami felmelegít, és ha te ezt hiszed és vallod, akkor érzed, hogyan működik rajtad és benned, rajtatok és bennetek. S nem kell félned, hogy mi történik a mindennapokban.

De úgy-e, jelen van a földi gyarlóság, amelynek részeseivé válunk a mindennapjainkban, és ebből a gyarlóságból néha fel kell állni, tudnunk kell kiegyenesedni, és a hit, szeretet felé nézni, és elfogadni a hit szeretetét a megerősítő kegyelem által. S akkor tudok már szépen haladni.

Így most visszatérve megint a kezdethez, amikor felkészítettelek benneteket, hogy hogyan vegyetek részt a bűnbánat-időben.47 A bűnbánat-idő, amely eljött számotokra, az a bűnbánat-idő, ami szinte megváltoztatta e helynek – mondhatni azt, hogy varázsát, kegyelmét, ajándékát?

Nem történt meg, mert ez mind megmaradt, csak ez mellé még párosult a fájdalom, a szenvedés átélése, mert így tudtok együttműködni, hogy minden meglegyen. Mert ha van szeretet, béke, öröm, megbocsájtás, kegyelem, fénysugár, akkor kell hozzá a fájdalom, a szenvedés az átélésében.

S akkor így voltatok részeseivé e felkészítésben.

Úgy-e, először megmutattam nektek, hogy hogyan van jelen a fájdalom, mert felkészültetek, hogy ti is elmondjátok a fájdalom, szenvedés Golgotáját imával, énekkel, átéléssel az emlékképek előtt. Csak meglepődtetek, mikor kiválasztott testvéretek azt mondotta:

– Nekem nem teljesen úgy kell részt vennem a fájdalom, szenvedés Golgotáján, ahogy ti mentek – mert akkor nem így neveztétek, csak azt mondtátok: „Hát elvégezzük a Keresztutat, és végigmegyünk rajta.”

De Mária testvérnek nem kellett elmondani, és végigmenni rajta, ahogy gondoltátok, hanem Én, Jézus Krisztus Uratok meghívtam ide Magamhoz, és felkészítettem:

Eljött számotokra a bűnbánat-idő. A bűnbánat-időben megtapasztaljátok, hogyan van jelen a fájdalom és a szenvedés. És ha majd ezt megértitek, átélitek, akkor már imádkozhassátok a Fájdalmas szentolvasót, mert tudjátok, mi a mondanivalója az ima révén. Hisz Én, Jézus Krisztus Uratok megmutattam a meghívásban, hogy a bűnbánat-idő péntekjein a keresztúti átélésből valami fájdalomnak átélését adom számodra az elfogadásodban.

Mária testvér, ő sem tudta, mire vállalkozik még ekkor, de boldogan mondott igent, és elfogadta.

És ekkor elkezdtétek az esti engeszteléseteket a bevezető ima révén, majdan felkészültetek, a ti szavatokat használva, a keresztúti ájtatosságra imával, énekkel átélve. Oda is álltatok az első képhez: „Pilátus háromszor hirdeti ki Jézus felett az ítéletet”.

„Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, mert Te a Szent Kereszted által megváltottad a világot” – úgy-e, így elkezdtétek az „Atya, a Fiú s a Szentlélek” után, és az ének után.

És Mária testvér ekkor megkapta, milyen az, amikor átéli a korbácsolást, hisz oda kötözték az oszlophoz.48

És mikor visszatért felétek és hozzátok, akkor megkérdeztétek:

– Ennyire fájt? Mert nagyot kiabáltál.

És mondta számotokra:

– Nagyon fáj, de olyan, mintha a vérbe beleragadna a ruhám. Nem is lehet hozzá érni.

És akkor meg is néztétek egy páran, már később, és megtapasztaltátok a korbácsnak a helyét a hátán.

És így éltétek át a bűnbánat-időt, hogy minden pénteken más-más fájdalmat kapott, hogy átélje49 a kereszthordozást, a töviskoszorút, a kövek jeleit, és ekkor már tudtátok, hogy mit jelent az a Szentolvasóban: „Aki érettünk vérrel verejtékezik.”, hisz tanúi lehettetek. Akkor már tudtátok, hogy mit jelent a Fájdalmas szentolvasó számotokra.

És mikor már minden fájdalmat megkapott, megtapasztalt, átélt, akkor eljött az a bizonyos hét számotokra, ami közvetlen húsvét előtt van, amikor Királyként köszöntöttek, és az után megkérdeztem kiválasztott Mária testvért, hogy elfogadja-e e fájdalom átélését az ifjúság megmentéséért?50

De nem kellett azonnal válaszolnia: Jól fontold meg, hogy mi lesz a válaszod.

Elmondta számotokra, hogy:

– Ma mit kért tőlem a mi Jézusunk, hogy amit hat héten keresztül kaptam a fájdalom és a szenvedés átélésében, elfogadom-e ezt egyben, hogy végigéljem?51 És nem tudtam, hogy mi legyen a válasz.

És úgy-e, így szóltatok:

– Mi nem tudunk helyetted dönteni, de segítünk imádkozni, hogy tudjál helyesen válaszolni.

Úgy-e, emlékeztek e szavakra?

És ti imádkoztatok épp úgy, mint kiválasztott Mária testvérem.

És nem tudta, hogy mi legyen a helyes válasz. Hisz itt még ő is a gyarlóságában magára gondolva, családjára: mi lesz vele?

– Mi lesz a családdal? Mi lesz, ha újra rosszul leszek? – mert ez volt benne is.

De ekkor eljött a nap számotokra, amikor választ kell adni.52 És mindenki szomorú ezen a helyen, hisz várta a megfelelő választ, de nem tudtátok, mi lesz a megfelelő válasz. És mikor bejött közétek szomorúan, sírva, akkor már ti is sírtatok vele együtt, és akkor is azt mondottátok:

– Nem tudunk helyetted dönteni. Semmit nem tudunk mondani. Neked kell megmondani, mitévő leszel.

S amikor a bevezető imát elmondottátok, majdan énekeltetek, és ekkor érezte, hogy fel kell neki állni, ide kell jönnie Színem elé, de a félelem erősebb volt benne.

És ekkor így szólt felétek, könnyek között:

– Lehet, hogy ma lesz az utolsó jelenés, hogy látom az Úr Jézust, de nem tudom elfogadni ezt a fájdalmat, hisz olyan nehéz!53 Mi lesz velem? Hogy bírom el?54

És így jött, úgy-e, Színem elé, hogy „nem fogadom el”. És csak meglepődtetek a más válaszon, amikor Én, Jézus Krisztus Uratok nem a szép, fehér ruhában, aranyövvel a derekán jelentem meg számára, hanem a Kereszten Függő Jézus, aki nem szólt hozzája semmit, csak a Keresztről e Szenvedő Arcával reá tekintett. Mária testvér pedig fölnézett, és ott működött akkor az igazi kegyelem55, és a kegyelemben azt mondotta:

– Igen, Uram, Jézusom, elvállalom az ifjúság megtéréséért a fájdalom, szenvedés átélését. De kérlek, segíts, segíts, hogy el tudjam fogadni e szenvedést.56

És ahogy így fohászkodott a felajánlásában, könnyeivel, ismét feltekintett, és már nem a Kereszten Függő Jézust látta, hanem ismételten a megszokott Jézusát, akinek igent mondott, és az igenben felkészítette, hogy másnap hogyan járuljon Színe elé, és éli át a fájdalom, szenvedés Golgotáját.

És ahogy így van jelen a felkészülésben, ti is felkészültetek mindenre, úgy jelentetek meg itt, ezen a helyen, mintha már valaki meghalt volna: sírva, mindenki feketében, és várta a fájdalom, szenvedés átélését.

És mikor végigment e fájdalom Golgotáján, és azt éreztétek, mintha megállt volna a szív, de még azért beszél57, akkor, úgy-e, így szóltatok:

– Uram! Azt nem mondtad, hogy el is viszed Magaddal!

Én, Jézus Krisztus Uratok nem vittem el őt, csak megadtam számára az igenben a fájdalom, szenvedés átélését.

És most térjünk vissza a jelenre. Most először fogom a bástyákat kérdezni egyenként, hogy tegyenek tanúságtételt, először azok, akik a kezdetben elfogadták a felkérést, és mikor már kialakult ez a rend, hogy négyen hogyan hozzátok be kiválasztott Mária testvért e helyről: az akkori megtapasztalásotokat most mérjétek össze a mostani bűnbánat-idő jelenével.

Most kérlek benneteket: először azok szólaljanak, akik az első naptól jelen voltak, és utána azok a bástyák, akiket később kértem, és igent mondottak, de ők is tudnak különbséget tenni, ha nem is a kezdet-évektől, attól a naptól, ahogy először hordozta Mária, kiválasztott testét a mostani bűnbánat-golgotához.

Kérlek benneteket!

Vida István bástyatestvér:

Uram, Jézus, én kezdettől fogva itt vagyok, és az első alkalom, amikor be kellett vinni Máriát58, hát nem is tudtuk, hogy hogy tudjuk bevinni. Próbáltuk széken, meg… Széken is, meg minden, és alig bírtuk tulajdonképpen. Ma már ebben, a pokrócos dologgal, sokkal jobban tudjuk ezt megoldani.

De most is el kell mondani, hogy a pokrócban való bevitel is olyan nehéz, hogy mire beérünk, addigra eléggé elfáradunk benne. Visszük a bűneink súlyát.

Köszönöm, én ennyit szerettem volna mondani.

Kiss József bástyatestvér:

Hát, nehéz volt. Azért volt nehéz, mert húztuk, vontuk.

Nem tudom, ha rám néznek, a negyven kilót elbírom. Négyszer négy, az tizenhat59. Akárhogy emeltük, az több volt mindig. Amire egyszer rájöttünk, hogy az a mienké, mind ránk van szabva, hát nagyon nehéz volt. Úgy volt, hogy körülnéztük, nem volt senki, annyian vittük, ahányan voltunk. Nem úgy, mint most, hogy lebetegedett meg tyúkszeme van, nem jön. Oda mentünk, ha Pisti, az vitte, akik éppen értük, vittük.

De hát örültünk, hogy vihettük, mert kevesen voltunk.

És nekünk ez annyira nagy volt, hogy hú, visszük a Marikát, meg azt tesszük, amit elvállaltunk.

Tehát mondom, az a nehézség, amit ottan számoltunk jobbról-balról, ha cseréltünk a Pistivel, azért volt nehéz, a lábához mentem, ott se volt könnyű. Nem lehetett sumákolni. És ott megmaradtam.

Úgy, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. Szép volt. Fiatalok voltunk. Huszonnégy év, az nem kis idő, a homlokomon is látszik, a szerkón is. Tettük. Tettük, mert elvállaltuk, igent mondtunk.

Jézus Urunk:

A mókamester megszólalt számotokra.

Kiss József bástyatestvér:

Ennyit akartam mondani.

Jézus Urunk:

Nem, mert azért azt most nem kérdeztem tőle, de Én kiegészítem azzal a részével, mert azt mondta: „Valóban, húztuk, vontuk, cipeltük.”

Volt itt kocsitól kezdve, széktől kezdve, innen kiesett, összetöri magát. Nem is arról van most szó, hanem mikor bevitték, nagy nehezen, úgy-e, elhelyezték, és maguk között beszélték, hogy kinek milyen lett a keze, hogy fehéredett ki meg minden. Mária testvér meg úgy néha fel-feljajdult, hogy fáj mindene. Erre megszólalt:

– Hát jajgathat, úgy összeverték megint, hogy van mit neki jajgatni!

Úgy-e?

Ezt nem mondtad el.

Kiss József bástyatestvér:

Hát nem kérdezték!

Jézus Urunk:

És erre azt mondottam neki, hogy:

– Ne beszélj így, mert olyan nehezen hoztátok be. Nézzétek magatok kezeit, hogy szinte elzsibbadt meg elfehéredett.

És utána ő nem rossz szándékkal, csak hát nem akkor illő volt ez a szó, amit ő kimondott, és elkezdtek nevetni úgy, ahogy most ti is, az ablakot elfelejtették lesötétíteni, s akik ott álltak, azok azt mondták:

– Most ilyenkor mi van? Az ott, látszik, hogy szenved, ezek meg nevetnek.

És el kellett nekik mondanom, hogy ez így nem működik együtt. Hát soha nem tudjátok, hogy ki figyel benneteket.

Emlékszel, testvérem?

S akkor meggondoltátok már, hogy mit is mondjatok.

Régen volt, a kezdetben.

Na, folytatják a többiek. Majd, ahol kell, ott pótolok.

Takács Zoltán bástyatestvér, Mária férje:

Hát úgy, ahogy mondta Mária, először azt se tudtuk, hogy mit csináljunk, mindent kipróbáltunk. De hát akkor sokkal könnyebb volt, mint most.

Kiss József bástyatestvér:

Neked.

Takács Zoltán bástyatestvér, Mária férje:

Miért? Nem, neked is.

Következő? Ki jön?

Kádár György bástyatestvér:

Abban az időben még fiatalok voltunk, és megmondom őszintén, én jártam kőművesekhez, és ötven kilós cementzsákot úgy könnyedén elvittem, amikor kellett. Hát most, amikor az első bevitelnél, hát akkor tényleg nagyon szenvedtünk, mert azt se tudtuk, hogy hogy vigyük. Hát, amikor a pokróc előjött, akkor – nem azt mondom, hogy könnyű, de könnyebben be tudtuk vinni.

S igen, ez a viccelődés, amit Józsi előadott ott bent az ágy mellett, ez tényleg nagyon zavaró volt, mert én is hallottam olyant, hogy nem tudták, hogy most mi ez.

S akkor az Úr rendezte a sorokat.

Nem azt mondom, hogy minden rendben van, de iparkodunk mindig a lehető legjobban teljesíteni.

Köszönöm szépen, Uram!

Jézus Urunk:

S hol az összehasonlítás a jelennel?

Egyik se mondja nagyon el a jelent.

Csomor Lajos:

Hogy most mennyivel nehezebb, például.

Kádár György bástyatestvér:

Most, amikor beérünk, akkor mindenki a levegő után kapkod, és mondjuk, hogy: „Ki vitte el a levegőnket?”

De nagyon-nagyon nehéz, és hát van, amikor még nehezebb, akkor mindig tudjuk, hogy több a bűn, amit cipeltünk.

Köszönöm.

Jézus Urunk:

Ez a bűneink lánca – úgy-e? –, ami ránk szakad.

Ehhez még Én elmondok nektek, az nem közvetlen az elején volt: egyszer, ahogy mondottam, a testvér, akit Barinak60 neveztetek el magatok között, emlékezzetek, a kezdetben, valamiért akkor közbejött neki valami, nem tudott eljönni. És nézték a férfiak, a bástyák, hogy kit hívjanak el segíteni. Ekkor, hát szóltak, úgy-e, az Író-gyűjtőnek. Hát jó, elvállalta, de nem gondolta ő sem, hogy mi ez a nagy – ő látta, hogy szenvednek, de nem gondolta. Na, jól van, bevitte Máriát – és ez bűnbánat-idő volt, azt hozzáteszem nektek. Bevitte Mária testvért. Egy hét múlva megjön a testvér, oda megy hozzá:

– Ide figyelj, te meg ne hiányozzál, mert – azt mondja – én vittem helyetted be.

Erre a testvér visszaszól:

– Nem helyettem vitted, neked is ott a bűnöd! – azt mondja. – Nemcsak a ceruzát kell forgatni, meg kell tapasztalni a súlyt is.

A testvér így csinált. Meglepődött, hogy neki így visszaszóltak, és igazat mondtak. Azóta nem mondja, hogy milyen a súly.

Mert ilyen van sajnos, hogy volt, aki vagy beteg volt, vagy a munkája, vagy valamiért nem tudott eljönni, s akkor mindig néztek olyant, akit látták, hogy talán be tudja vinni Mária testvért. Hát, azt mondják, szólnak a – ők így mondták maguk között, nem az Író-gyűjtő, azt mondják:

– Szólunk a Lajosnak.

Hát ő boldogan elvállalta, mert ő nem tudta még akkor, mi, hanem csak, mikor beért, és letette, és utána ezt fölmérte, hogy milyen nehéz volt. De akkor még ő sem a bűnre gondolt! Csak a nehézségre. És nekiment a testvérnek, hogy máskor ne hiányozzon, őneki ne kelljen helyette vinni. Azt mondja:

– Nem helyettem vitted! Neked is van benne bűnöd!

Úgy-e, jól válaszolt meg?

Csomor Lajos:

Jól.

Jézus Urunk:

Na, most a másik testvérek szólnak még a bástyákban, akik később lettek.

A jelen lévő testvérek:

Józsi, és aztán a Jani.

Jézus Urunk:

Miért? Még közte volt még egy bástya, az hol van?

Kiss József bástyatestvér:

Tibi a műteremben61van.

Jézus Urunk:

De Én most ide hívtam, nem most szóltam, azóta eltelt az idő.

Jelen lévő testvérek:

Jön már!

Kiss József bástyatestvér:

Addig én elmondom, hogy most mennyivel jobb – most ugyan nekem nagyon jó, mert én nem vihetek, mert műtöttek –, nekem idáig akkor azért nem volt jó legutóbb, mert én a Lovróval62 szoktam párban lenni, és ő nagyon ügybuzgó, ó, piszkosul, úgy énekel, hogy borzasztó! Én mondtam neki, hogy mikor oda érünk a tévéhez, akkor hagyd abba, mert összeborulunk, mint az ökrök, és beleordít a fülembe mindig. A legnehezebben. Mondom: „Józsikám, ezt a részt hagyd ki, utána meg, ami a csövön kifér.”

Ez a mostani rész, Marika, mert nem mondta senki, Marikának mondtam, hogy tudja, miről van szó.

Gyere, Tibi, gyere, Tibi, mert…

Itt a Tibi!

Mondjad, Tibi.

Király Tibor bástyatestvér:

Igen?

Csomor Lajos:

Marika vivésének összehasonlítása az első meg a mostani idők között.

Király Tibor bástyatestvér:

Lényegében egész elején én nem voltam bástya, ’97. óta vagyok én bástya, amire fölkért az Úr Jézus, amit nagyon szépen köszönöm, és valóban, az emberek bűneinek a súlyát viszi az ember, amikor Marikát visszük befele, mert az elején nem volt ilyen nehéz. Most lényegében az ő súlya egész elején is ugyanannyi, mint most, de viszont nekünk nehezebb vinni. S valóban úgy van, ahogy a Gyuri mondta, hogy az ember liheg utána, amikor beviszi, mert úgy ki van fehéredve, meg a Józsi is szokta mutatni az ujjait, hogy mennyire ki van fehéredve, ahogy az ember fogja a pokrócot, és ahogy visszük a Marikát befele.

Takács Zoltán bástyatestvér:

Tovább.

Király Tibor bástyatestvér:

Tovább? Milyen tovább? Én nem tudom tovább mondani.

Lovró József bástyatestvér:

Húsz éve járok ide, tizenöt éve, kb. tizenöt éve választott ki az Úr bástyának. Tizenöt évvel ezelőtt is jó erőben voltam, akkor úgy vittem, mintha tényleg, könnyedén vittem Máriát befelé. Nehéz volt, de most elmesélem, hogy mit tapasztaltam azóta, úgy-e, hogy hogy vittem akkor, fiatalon, és hogy viszem most. Most így viszem, minden nap így imádkozok, hogy: „Uram, Jézusom, áldd meg kezeimet, áldd meg lábaimat, áldd meg derekamat, hogy kiválasztott Mária szolgát a Sükösdi Szeretetközösségben, a Golgotán tudjam vinni, és elbírjam.”

Na, hát ilyen nehéz most a Marika, tíz év alatt, én úgy gondolom, többször el szoktam mondani itt a bástyáknak, hogy ahogy jön a nagyböjtnek a vége, úgy érzem, mintha minél több súly nehezedne rá. De ezt látjuk a fájdalmakban is, hogy az utolsó fájdalomnál… Én elég sok fájdalmat látok magam körül, de mikor most legutóbb volt a nagyhétnek a vége, akkor már azt mondtam azoknak a zarándokoknak, akik jöttek velem vissza, az a tizenöt zarándok a kocsiban, elmeséltem nekik, hogy én mit éreztem, hogy milyen fájdalom és milyen nehézséget kaptunk, hogy azt gondoltam, hogy fel kell állnom onnét, és akkor azt kell mondanom nektek, testvérek, hogy fogjuk össze egymás kezét, mert a Marika olyant kapott az első elesésnél, hogy nem fog tudni felállni. Mert én mindig úgy érzem, és ezt sokszor el is szoktam nektek mondani, hogy az a jelenlét, amivel ti itt vagytok, az nem semmi! Az a lélek, az az erő összeadódik. Amikor én máma, tanúvallomást kell tennem arról, hogy éjszaka későn feküdtem le.

Marika most bocsánatot kérek tőled meg az Úr Jézustól, nem jelentettem le mindjárt azt, hogy elindult a zarándokbusz, és 38 fővel.

És tudjátok, ahogy el szokott indulni a zarándokbusz Budapestről a Fradi pályától, én mindjárt felhívom a Marikát, és elmondom neki, hogy…, amit én szeretnék, hogy: 100 fővel indult el a busz; de nem 100 fővel, hanem 38 fővel. És én fél órával vagy negyven perccel később hívtam fel. S erre a Marika fölhív engem Budapesten:

– Józsi, mi van? Nem indult a busz?

– De – mondom –, Marikám – boldogan mondom –, elindult 38 fővel.

Szóval miért mondtam el ezt?

Mert a Marika vállalta a szenvedést értünk, és úgy, ahogy közeledik az óra, mindig érzi azt a szenvedést meg azt a súlyát, hogy mi fog ránehezedni. De ha érzi azt, hogy mennyien eljövünk, és azt az ígéretet, amit itt az elején tettétek, hogy neked kell eldönteni azt, hogy mit fogsz válaszolni. De mi mind együtt fogunk veletek imádkozni. Ezért kell, hogy minél többen itt legyünk, ezért kell, hogy minél többen segítsük imával és azzal a lélekkel, lélekerősítéssel, amivel itt vagyunk.

Marikának válaszolok, vagy az Úr Jézusnak mit válaszolok?

Tizenöt évvel ezelőtt nagyon könnyedén vittem. Most minden nap azért imádkozom, hogy: „Uram, Jézus Krisztus, Atyám! Add meg, hogy kiválasztott Mária szolgát a Sükösdi Szeretetközösségben, a Golgotán kezeimmel, lábaimmal, derekammal tudjam vinni, s elbírjam.”

Tíz évvel ezelőtt sokkal könnyebb volt, úgy látszik, sokkal több a bűnünk, és az egész világnak. Nagyon nehéz.

Én könnyen, én mai napig is jó erőben vagyok, mert minden nap sportolok, de elmondhatom, hogy tíz évvel ezelőtt sokkal kevesebb bűn nehezedett erre a vászonra, amit most kell vinnünk. Nem azért, mert előre haladtunk a korban, ahogy Józsi testvér is mondta, mert az a 160 vagy 100 kiló, vagy Marika mennyi most?

80 kiló.

Azt el kellene vinni.

De nem 80 kiló ez, a lepedőben, ami benne van, annak nincs súlya.

Amikor sokszor mondja az Évike63, hogy emeljétek fel, mert eléri a lépcsőt, én akkor olyant feszítek magamon, szóval megfogom, szinte kihúzom a bástyák kezéből – így van? –, kihúzom ezt a pokrócot, és mégis úgy érzem, hogy 400 vagy 500 kilókat emelünk.

Uram, bocsásd meg bűneinket, s add meg az elkövetkezendő első pénteken meg azt követőkön, nagyon könnyű legyen az a pokróc, mert akkor az lesz, hogy kevesebb bűnünk van.

És köszönöm, hogy kiválasztottál, Uram, Mária szolgádnak. És add meg, hogy erősítsd meg kezeimet, lábaimat, derekamat, hogy sokáig vihessem kiválasztott Mária szolgát.

Köszönöm.

Jézus Urunk:

Most azt mondta nektek a testvér, hogy „könnyedén vittem”, de azért teljesen nem így volt ám ez!

Mikor legelőször bevitte Mária testvért a felkérésben, hogy bástyatestvér, vállalja, és bevitte, nagyon nehéz volt neki, mert nem erre számított. Nem tudta, ő sem tudta, hogy ez ilyen nehéz. Eljött. Most feláll Mária testvér, és megmutatja nektek, így állt, ő meg háta mögé állt, és így megfogta a könyökét, és emelgette.

– Érdekes! Egyedül most föl bírlak emelni! Lehet, hogy három lerakással be is tudnálak hozni. Akkor mi az a büdös nehéz ott a pokrócban?!

Így mondtad.

Emlékszel?

Lovró József bástyatestvér:

Igen, igen! Emlékszem.

Jézus Urunk:

Ezt ki kellett pótolni, mert azt mondta, „könnyedén”.

Nem könnyedén hoztad be Mária testvért akkor se teljesen.

Lovró József bástyatestvér:

Én azt hittem, hogy egyedül beviszem.

Jézus Urunk:

Nem, így eljött, és Mária testvér meg nem tudta, megkérdezte tőle:

– Most te súlyzózol velem, vagy mit csinálsz?

Azt mondja:

– Nem. Tudod, azt néztem meg, hogy így a könyököd alá nyújtom a kezem, te tartsd így, és így, ahányszor lerakunk mi a pokróccal, én annyiszor téged beviszlek. Akkor miért nem bírunk négyen bevinni, s nyolc kéz van?!

Na, most jön az utolsó bástya.

Varga János bástyatestvér:

Igen, Uram, én a legfiatalabb bástya vagyok, szó szerint, és amikor legelőször vittem a Máriát, egy ilyen beugró – bűnbánat-időben –, akkor azt hittem, hogy hát ez semmi, az egész. A végére majd leszakadtak a kezeim. Utána már rákészültem, próbáltam, hogy majd én erős leszek, de hát nem jött össze addig se. És most is ugyanez van, sőt, mi több, még mostanában még sokkal rosszabb, mert még, mint hogyha tényleg húznánk néha a földön, holott állítom, hogy fél méter magasságban van, mert annyira megemeljük végig. És a legvégén…

Lovák Istvánné Éva, Mária húga:

Csak hiszitek!

Varga János bástyatestvér:

Igen, azt hisszük, így van, mert szerintünk a pokróc nyúlik, de…

De azt tudom, hogy amikor a legvégén szoktuk bevinni a Zolival a Máriát, sokkal könnyebb, mint amikor négyen visszük a plédet.

Jézus Urunk:

Addigra megtörtént az üzenet-tanítás, részesült a szentáldozásban is, kezd a test visszaállni az ő saját lényébe.

De azért még itt el kell mondani nektek, mivel a bástyák szóltak, vannak, akik, úgy-e, most a pokrócról beszéltek vagy a vászonról, mindegy, hogy nevezitek, hogy valóban már nem a hosszúsága van meg, hanem lassan a szélessége lesz olyan, mint a hossza, mert, ahogy fogják, és nyúlik, és szakad, most már kezd szakadozni. És erre azt mondották testvérnek:

– Nem jó az, hogy nincs már másik pléded, amit kihozol! Meddig akarod ezt a rongyot cipelni már?

Hát elmondom nektek: Ennek a rongynak még lesz feladata, nemsokára lesz feladata. És akkor, akik ebben a feladatban részeseivé válnak, azok örülni fognak.

Többet nem árulok el róla, akkor is ennyit mondottam.

Valóban meglett a másik helyette, színben hasonló, csak egyszínű, mint a világosabb minta, minden el lett készítve, de Én, Jézus Krisztus Uratok szóltam kiválasztott Mária testvérnek, mert elkészítette ő, hogy:

– Ma már ebben hozzatok be, mert amaz már nagyon…

És kértem:

– Azt csak tedd el. Amivel elkezdtétek, azzal lesz majd befejezve is.

Tehát évek óta van jelen már, és még nem tudjátok, meddig lesz jelen, de amivel elkezdtétek, majd azzal fejezitek is be.

Tehát a pléd vagy a vászon, mindegy, hogy nevezitek, ha nyúlik is, ha szakad is, tinektek fel kell készülni: hát még jobban fogtok.

De ez marad, ezzel viszitek tovább be.

Mária javítgat rajta egy kicsit, mikor látja a problémákat, hogy nektek ez által kicsit könnyebb legyen.

De a fájdalom szenvedését nemcsak a bástyák, hanem olyan testvéreket is szólítok fel most, szóljanak, akik csak itt átélők, és akik szintén a kezdetben is itt voltak, és itt vannak ma is, vagy már mondhatod azt, hogy „mit tudom én… – mondhatja azt bátran és boldogan, hogy – én is már több mint tíz éve vagy tizenöt éve ide járok”, hogy lehet érezni szemmértékkel is, és a látással is, hogy mennyi a különbség a fájdalom, szenvedés Golgotája alatt.

Lehet szólni, aki szeretne.

Senki? Akkor nem élitek át?

Reile Józsefné, Pacsirta:

Én, Uram, elnézést kérek, teljesen az elejétől itt vagyok, és látom a különbséget. És azt is látom, hogy mindig, mindig nehezebb. Mindig fájdalmasabb, hogy Téged, Marikát sajnáljuk, hogy ennyire szenved, és akkor így lehet elmélkedni azon, hogy Uram, Jézusom, de sokat szenvedtél értünk, mert sok bűnt elkövettünk, és sokan vannak, akik még most is bűnben vannak, élnek, és nem tudják fölfogni, hogy bűnbánatot is kellene tartani.

Köszönöm szépen, Uram!

Lovák Istvánné Éva, Mária húga:

Uram, Jézusom! Én szólok, mert én itt hátul nagyon látom. Látom a súlyát, a terhét, hallom a keresztnyikorgást, nagyon sokszor lehet hallani, hogy mennyire nyikorog a Kereszt. Nagyon sokszor hallom, amikor fölveszi Marika a vállára a keresztnek keresztfáját, és elindul – azt a dübörgést, ahogy lép, hogy szinte dübörög a föld alatta.

Most, ebben a bűnbánati időben, mikor az első elesés történt, akkor láttam a vízhólyagot a lábán, amit azelőtt nem láttam, most, ebben a bűnbánati időben láttam először. És az első elesésből a fölállás, az valami iszonyatos. Ilyent még a huszonkét év alatt soha nem láttunk. Ami az idei esztendőben volt, az valami borzasztó. Szóval… Ahányszor, mikor már negyedszer esett vissza, és úgy-e, én a testét is látom, mert úgy-e, én viszem be: a fiúk beteszik a wc-előtérbe, én emelem rá a wc-re, én öltöztetem át. Látni a testét, hogy tiszta véraláfutásos, a kövek helyei látszanak a térdein, mikor bevisszük, a kezei csupa kékek, mikor öltöztetem át. Úgy, hogy ezt…

Évről évre sokkal több, sokkal nehezebb, látszik, sokkal több a testi megnyilvánulás is az egész testén, hogy mennyivel több van rajta. A nyakán szoktuk látni, hogy az biztos, az ostorozás.

Az idei évben nagyon mondta a töviskoszorút, hogy… Csütörtök65 is, mire még majd regenerálódik a feje, hogy nagyon viszket, nagyon fáj neki. Van, amikor látszik is a helye, a tüsöknek66. Úgy, hogy…

Bizony lehet látni mindenében, hogy mennyivel nehezebb.

Köszönöm szépen!

Kiss Józsefné Márti:

Uram, Jézusom, csak egy pár szóval szeretnék megemlékezni arról, hogy én nem sokat voltam bent, a Marikát, hogy mikor az ágyába viszik, de azt tudni kell, mert érezni kell meg hallani kell, amikor itt köhög meg öklendezik, hogy az a borzasztó por, amikor a kezét mossa le, és folyik a kezéről le a por, meg ahogy itt köhög, az a por, amit ott, vagy a kövek közül, amit ott67 fölszív, ahogy liheg, meg ahogy fölszívja, s ahogy lehet látni a nyomait a térdein, a kezein, meg vannak duzzadva a kezei.

Én nem sokat vagyok bent, csak amikor az Évát esetleg helyettesíteni kell, de az egy valami borzasztó. Azt átélni, azt vele együtt érezni, azt… Na.

Nem tudok többet mondani, mert az valami borzasztó.

És ezt mind értünk, mi, emberekért, a mi bűneinkért, a gyermekeinkért, az unokáinkért. És csak hálás szívvel tudom megköszönni az Úrnak, hogy nekünk adta a Marikát, hogy tudjunk, kihez fohászkodni, meg megismertük Őt68 őáltala.

Köszönjük neki!

Jézus Urunk:

Van-e még, aki kíván szólni?

Gora Mátyásné Etuska:

Én nagyon szeretném megköszönni az Úr Jézusnak, de nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy ez a rettenetes hét hét69, ez annyira összeszorította a szívemet. Én még így soha nem tudtam átélni a Golgotát. Átéltem. De most majdnem azt gondoltam, hogy nem is igaz, hogy megmaradok, mert annyira rosszul éreztem magam sokszor, fájdalom gyötörte a szívemet, hogy nem ismertem önmagamra. Nem szoktam ilyen rosszul lenni. De most minden Golgotán ezt a kegyelmet megkaptam, hogy annyira fájt, olyan rosszul éreztem magam, hogy azt hittem, most nekem itt a vég, meghalok, biztos, Uram, meghalok, mert nem bírom már.

Nem győztem szedni a Panangint a szívemre, és hiába szedtem, nem használt. Amíg ez a Golgota nem szűnt meg, nem állt át a békére, a nyugalomra, nagyon nehezen tudtam ezt a… Ha még egy Golgota lett volna, azt mondtam, hogy meghalok én is, nem igaz, hogy kibírom.

És én még soha nem mondhattam ezt el. Átéltem, de nem ennyire. Az idén annyira, annyira jelen volt bennem a fájdalom; nem a félelem, hanem ez a mérhetetlen… Átgondoltam.

Mindig elmentem a Golgotára, amikor a Marika ment: Uram, Jézusom, én is ott vagyok! De már nem bírom ki. Nem bírom érzéssel se, mert annyira fáj!

Úgy, hogy megköszönöm ezt a nagy kegyelmet.

De ez velem történt meg, és ezt nem is akartam elhinni, hogy én ilyen kegyelemben részesülök.

Olyan mérhetetlenül megajándékoztál, Uram, hogy átéltem ennek a hét hétnek a fájdalmát.

És nem beszélve arról, hogy néha, mikor meglátogatom70, a fejét meg szoktam masszírozni, s az tele van gümőkkel.

Úgy higgyétek el, hogy azokon ilyen apró, kis gümők vannak, a fején, s ez mind a koszorútól van.

És ezt köszönöm szépen a Jó Istennek, hogy ezt megkaphattam. Köszönöm!

Jézus Urunk:

Igen, a bűnnek a súlya, az nehéz. De a bűn súlya, az, ahogy mondottátok, az mind az emberiségé, nemcsak kiválasztott Mária szolgáé.

Ti, akik már itt vagytok ennyi esztendeje, a sok tanításban részeseivé váltatok, és megerősödtetek. Tudjátok, hogyan és miképpen kell átélni, és hogyan kell haladni e fájdalom, szenvedés útján.

Az a borzasztó, számotokra elmondom, amikor olyanok jönnek, akik talán először voltak, vagy valamikor nagyon-nagyon régen, és lehet, hogy teljesen nincsenek képben, hogy mi történik itt. E bűnbánat-időben is, az elején is szólottam felétek és hozzátok, amint Mária testvért bevittétek a helyére, felkészülve az üzenet-tanításra, hogy kérjétek meg a testvért, aki itt kint már helyet foglal, és várja, hogy jönnek be az újonnan érkező testvérek, hogy egy pár szó gondolatával készítse fel őket.

Mert higgyétek el, nagyon nehéz annak, aki először csöppen ide közétek, és aki azt hiszi, hogy most végignéz egy szenvedést, és vége, és elmehet. És nem tudják megérteni, mi az a hosszú térdelés itt, ezen a helyen, és szinte azt mondják, nem történik semmi, csak beszél.

Ez mind annak a jele, hogy nincsenek felkészítve a testvérek.

Beszéltek, beszéltek róla, de nem arról, ami ilyenkor kell.

Már egyszer, kétszer, háromszor szóltam. Vannak itt, akik emlékeznek ezekre, és mégis nem mindig a szerint cselekszetek.

Én most itt kérlek benneteket, ezen az ünnepen, hisz ma, mondhatod azt, olyan testvér vagy jelen, aki nem először jöttél, aki szintén, mondhatod, hogy „már én is talán évfordulót ülök”, ha nem is huszonnégyet, lehet, hogy tizenötöt, lehet, hogy tizenkettőt, hetet, úgy, hogy most nem bonyolódunk bele ezekbe a számokba, de itt vagytok. Mikor elhozol valakit, próbáld egy kicsit felkészíteni. De ha úgy érzed, hogy te nem tudod épp úgy átadni neki, ahogy szeretnéd, akkor kérd meg itt a testvért vagy testvéreket, hogy amíg Mária testvér bemegy, és átkészül a fájdalom, szenvedés Golgotájára, hogy kijön, ott van egy bizonyos időszakasz, ami alatt szoktatok énekelni, később már imádkozni, az idő alatt lehet mondani azt, hogy: Látom, vannak talán újonnan érkező testvérek, és feléjük szólnék egy pát szó gondolatával, hogy felkészítsem őket, hogy legyen nekik fogalmuk, mi az a bizonyos hosszú idő, amit Mária testvéretek itt, ezen a helyen térdelve elmondja.

Hisz ti, akik már régóta jártok, ti tudjátok szinte azt is, hogy most befejeződött a felajánlás, most jelen van a tanítás, a tanítás után kezdődik a golgotai menet. De a menetben, úgy-e, hogy kezdődik?

„Ég a tábortűz. Elköltötték vacsorájukat, és beszélgetnek.”

Hisz még híre-nyoma sincs arról, hogy már a városban lesznek. Ahhoz több időnek kellett eltelni, míg a Mester a tanítványaival, úgy-e, bemegy vagy „bemegyünk a városba”. Addig vannak tanítások, a tanításokban ennek a hónapnak vagy ennek a bűnbánat-időnek a tanításai, hisz mindig abból van kiemelve felétek és hozzátok.

Hisz emlékezzetek, mikor a tékozló fiút adom nektek, vagy a házasságtörő asszonyt, vagy most, ebben az esztendőben egészen mást adtam felétek. Mert, ahogy – mondottam már nektek – három évente változik az Evangélium tanítása71, úgy az Én tanításomnak is változni kell. Tehát nem mindig ugyanazt adom, amit talán a múlt évben adtam, és nem mindig azt adom abban a hónapban, amit talán a múlt, vagy három éve ezen a hónapon adtam. Hisz a hónap – a legrövidebb, úgy-e, a 28, a leghosszabb 31 napos –, abból bármely Evangélium tanítását kiemelhetem számotokra. A tanítás lehet ismerős, mert ennyi év alatt újat nem adhatok, mint ahogy most is mondottátok, a Feltámadás-átélés pillanatában, mert, úgy-e, felkészültetek, hogy jön a Szent Magdolna-ének, jön a Szent Magdolna-tanítás. És nem teljesen úgy jött. De nem lehet eltérni tőle, mert hisz a szent asszonyokkal a Magdolna van jelen a Sírnál, akik felfedezték, hogy a Sír megnyitott, és nincs már ott: Testét nem borítja e sírhalom, mert kijött e Sírból. És megszólítja testvért.

De most megszólította az asszonyokat. Hogy mondta nekik?

– Üdv nektek!

Hogy örültetek e hajnal pillanatának átélésében!

Megjött hozzátok ez a kegyelem.

Tehát a tanítás, az úgy jön el felétek és hozzátok, hogy nem lehet más, mint ami a Szentírásban le van írva – egy kicsit kibővíthetem nektek, hogy jobban érthető legyen, de mást nem adhatok, mert abba kötnének bele.

Ezt nektek is meg kell érteni, és fel kell mérnetek, és érezni, hogy hogyan működik, és hogyan van jelen a szeretet és a kegyelem.

És akkor a bűnbánat-időt és a golgotai időket is, amelyek még ez után majd jelen lesznek, hisz úgy-e, hamarosan újra jön a Golgota, akkor ismét átélitek e hónap tanítását. És a tanításból jön felétek a tanítás-üzenet, amibe bele tudtok kapaszkodni, ami által érzitek, hogy mi az, ami hozzátok szól. Mert ebben a bűnbánat-időben felétek adott ének már sokszor megadta számotokra a tanítást, hogy hogy hiszel Jézusban – mert hogy is énekeltétek akkor?

„Jézus Szíve, hiszek Benned, hiszem, hogy szeretsz.”

Ne félj, és ne csüggedj!

Akkor mit énekeltél?

„Ne csüggedj el…”

Úgy-e? Így jöttek felétek az énekek.

Tehát az énekekkel már megadtam számotokra, hogy a tanítás mondanivalója hogyan jön felétek és hozzátok.

A Feltámadásban először az éneket kértem.

Hogy is énekeltük örömmel?

Most elénekeljük újra.

Örvendjetek!

Jelen lévő testvérek:

Örvendetes napunk…

Jézus Urunk:

Nem jól éneklitek!

Jelen lévő testvérek:

Örvendjetek, angyalok!72

Jézus Urunk:

Nem muszáj tovább énekelnetek, mert ezt nem a hajnalban éneke…, ezt a szentmisén énekeltétek. Itt azt, hogy: „Örvendetes napunk támadt”. Csak beleszóltatok, és azért hallgattam el. Mert ez a tanítás adta számotokra az éneket, elénekeltétek, és utána jött a tanítás, hogy a hét első napján az asszonyok kimentek a Sírhoz.

Hogy pörög le bennetek a tanítás?

Hát szinte egy hete történt!

És már nem emlékeztek rá!

Hát akkor hogyan tanultok?

Megkérdezhetném, úgy-e, tőletek, mosolyogva, szeretettel.

Mikor oly régen valami történik, akkor arra hogyan akarsz visszaemlékezni?

Mikor, majdnem azt mondhatod, egy hete, ami történt, már nincs előtted teljesen.

Mert a tanítás ez volt számotokra. Úgy-e?

Mert hogy is mondtam az előbb is?

Mikor elindultak remegve, félve a Sírtól, velük szembe jött Jézus, de nem ismerték föl. Ő köszöntötte őket:

– Üdv nektek!

S úgy-e, hogy felismerték? Átkarolták Lábát, örültek.

Bennetek is ez az öröm legyen, azt mondottam. Ezt az örömet árasztottam felétek. És hogy mondtam?

Örvendjetek és vigadjatok! – Úgy-e, ismerős? – Mert Jézus Krisztus feltámadott! Elhozta számotokra e hajnal illatának kegyelmét és csodáját.

Fontos, hogy ezt mind lehessen érezni.

És itt nem a tanítással kezdtem, hanem előbb azt mondottam, elénekeljük az éneket, és az énekből, ha figyelted, mert fűszert vittek az asszonyok, elmentek a Sírtól, és ez volt a tanítás számotokra.

Ebben az esztendőben a bűnbánat-időben is megadtam számotokra az éneket a tanításhoz, és a Feltámadás hajnalában is. Az ének jelenléte elhozta számotokra a tanítás kegyelmének ajándékát. S ezek erősítenek meg benneteket, ezek mutatják meg számotokra, hogyan ismerjük fel a kegyelem ajándékát, a kegyelem működését a szeretetben, amely átölel, amely felmelegít, amely megerősít, és megadja számunkra azt a csodát, hogy nem vagyunk egyedül, mert valaki mindig mellettünk áll, valaki mindig Fényének sugarát árasztja reánk, valaki mindig megerősít a nagy fájdalomban, a nagy bánatban, a nagy szomorúságban, a nagy magányban, mikor úgy érzitek. De ilyenkor, azt mondottam számotokra, mindig gondoljatok Énrám, gondoljatok az Édesanyámra, akkor már nem vagy egyedül magányodban, már boldogan mondhatod: „Hárman vagyunk, mert itt vagy, Uram, Jézusom, és itt van a Te Édesanyád. És ha még a Szentlélek párosul a szívemhez, lelkemhez, akkor már nem vagyok egyedül a magányban, már öröm és a kegyelem járja át szívemet és a lelkemet, s akkor érzem, hogy hogyan és miképpen fogadjam el mindazt, ami ajándék számunkra.”

Hisz „Jó Jézus Urunk”, mikor felétek szól e tanításból, akkor mindig fel tudjátok ismerni a tanításnak a mondanivalóját, s akkor néhányan így mondjátok, hogy: „Szinte ez a tanítás nekem szólt.”, a másik mondja: „Ez talán mind, mondhatom azt, hogy az én tanításom.”

De Én elmondom számotokra, hogy a tanítás, az a testvéreknek szól, és a testvérek, ha nyitottak szívükben, lelkükben, akkor a kegyelem feléjük és reájuk árad, betölti szívüket, lelküket, és működik rajtuk és bennük, s akkor érzik, hogy hogyan és miképpen lehet ezeket mind elfogadni, érezni és értékelni a mindennapjainkban.

És akkor most a jelenből, úgy-e, menjünk vissza egy újabb évhez, egy olyan évhez, amikor megmutattam számotokra, hogy hogyan van jelen a Szentlélek kegyelme, hogyan működik rajtatok és bennetek, hogyan ismerjétek fel és fogadjátok el, amikor készültetek az ünnepre, és az ünnepben szinte azt mondottam, hogy:

– Kiválasszak közületek Magam mellé testvéreket?

És vannak, akik örültek ennek a kiválasztásnak, és vannak, akik nem hitték el, hogy ez valóban részes az ő részére, és van, aki egy darabig elfogadta, örült, és hitt neki, de utána valahogy a hónapok és év elteltével jött egy újabb év, már nem érezte, hogy neki ez a Szentlélek jelen van, és működik rajta és benne. Pedig akkor úgy örültetek, és nemcsak azért, hogy részesültetek ebből az ajándékból, hanem azért is, hogy ha valaki ki volt melletted választva, átéltétek a testvér-, felebarátnak a szeretetét, kegyelmét és ajándékát. Együtt tudtatok érezni, örülni egymásnak, és különösképpen akkor, mikor valaki szomorú és bánatos volt, és a Szentlélek arra indította, hogy: „Eljössz e helyre, és megosztod a te szeretett testvéreiddel a te saját problémádat, a te saját fájdalmadat, a te szomorúságodat. Felém tárod, Jó Jézus Krisztus Uradhoz, és hiszel és bízol abban, hogy megtörténik a meghallgatás, és a testvérek, Velem együtt, pedig imádkoznak e szándékra, és megtörténik a meghallgatás kegyelme.”

Fontos, hogy ez a jelenben is legyen bennetek, higgyetek ebben az egységben, az eggyé válásban, hogy nincs olyan fájdalom, nincs olyan bánat, nincs olyan szomorúság, amely ne tudjon benneteket összekötni, és megerősíteni a legnagyobb fájdalmatokban és a legnagyobb bánatotokban. Hisz ezt többen és többen már megéltétek, megtapasztaltátok, és szinte éreztétek, hogyan volt jelen a kegyelem, és a kegyelem hogy’ működött felétek, rajtatok és bennetek, és ez által hogyan változott meg az élet a mindennapokban.

Fontos, hogy ezekre tudjatok figyelni, elfogadni és értékelni.

Így a mai nap most olyan testvéreket kérek, akik vállalkoznak arra, hogy elmondják és megosszák veletek a Szentlélek ajándékának kegyelmét, ahogy reátok áradt, ahogy működött rajtatok és bennetek, ahogy segített talán a betegségetekben, talán a fájdalmatokban, a nehézségekben, vagy éppen abban, hogy helyes döntést tudjatok hozni.

Íme, hívom és várom pár testvéremet, akik szeretnének ebben szólni, és ezzel erőt adni a felebarátnak és a testvérnek, hogy az egység működik az eggyé válásban, csak hinni és bízni tudjunk benne.

Ki szól elsőként?

Sipos Józsefné Loncika:

Én szólok.

Pillanatnyilag úgy érzem, hogy rendkívül nehéz a keresztem az által, hogy az én drága Józsikám73 elment. De olyan hatalmas kegyelmeket kaptam, kétségbe voltam először esve, azt hittem, hogy ezt nem is lehet túlélni, nincs a világon ilyen fájdalom, negyvennégy év után megválni attól, aki az én Cirennei Simonom volt egész életemben, azt gondoltam, ezt nem lehet túlélni.

És tudjátok? Amikor az én drága Szeretetközösségem eljött a temetésre, énnekem olyan csodálatos erőt adtak, hogy én ezt nem is tudom megmondani, egyszerűen nem tudnám megmagyarázni, mi ment át bennem, csak amikor már vége volt a fogadásnak, és haza mentem, és végre magam maradhattam a szobámban, akkor lerogytam, és azt mondtam: „Uram, köszönöm! Pedig azt hittem, hogy nem bírom ki, ezt nem lehet kibírni.”

És igenis, hívtam a Szentlelket segítségül, mert nagyon meggyőződtem róla, hogy Ő az, aki oda jön azonnal, ha hívod, de őszinte szívvel, tiszta szívvel. Elmondtam, hogy: „Úgy-e, látod, hogy mennyire szenvedek, hogy mi az, ami nekem nagyon-nagyon fáj? Nagyon-nagyon szépen kérlek, ölelj át engem a Te szereteteddel, a Te melegeddel.”

Hívtam a Drága, Boldogságos Szűzanyát, hogy az Ő Szeretetlángja öleljen át engem. És soha-soha ki nem hagytam az Isteni Szentháromságot, hogy legyenek velem, és próbálják fölszárítani a könnyeimet.

És tudjátok? Egy hónap után megtanultam újra mosolyogni, és olyan boldog voltam, amikor jöttem ide, és azt mondták:

– Loncika! Olyan jó rád nézni, hogy újra olyan vagy, mint régen.

Itt bent még mindig valami fáj, mert azt az űrt nagyon-nagyon nehéz betölteni, ami nincs, ami – aki elment, aki a minden volt, aki a legjobb volt a világon, az életemben, és aki tényleg a társam volt.

És akkor sokan azt mondták:

– Na, elmehettek ám Sükösdre a Lonciék! Áhá! Elmehettek. Elvitte az Isten a Jóskát. Most itt van a Lonci, most kapaszkodhat, ám! Bizony!

A Loncinak volt, kibe kapaszkodni.

Hálát adok a Jó Istennek százezerszer, mert annyi kegyelmet kapok, naponta. Igaz, hogy megköszönök minden napot, amit megélhetek, megköszönök minden reggelt, hogy átaludhattam az éjszakát, vagy imádkozhattam. És én nem vagyok egyedül. Soha ennyi társam nem volt, mint most, mióta az én drága Józsikám elment.

Köszönöm a Jó Istennek, nagyon-nagyon köszönöm, és minden szentnek, akit hívok, hogy segítsen. Mert igenis, legyen bizalmatok hozzá, különösen a Szentlélek Úristent nagyon hívjátok segítségül. Mert tudjátok, hogy a gonosz ott áll acsarkodva, vicsorogva, és úgy súgja a füledbe, hogy te nem vagy méltó arra, hogy élj, menj el utána, hát mit akarsz az életedtől még?!

És tudjátok, hogy ha nem lenne ilyen erős a hitem, és ha nem lett volna nekem ez a csodálatos Sükösdöm, nem tudom, hol kötöttem volna ki.

És most még egy testvéremről meg kell emlékezni, Drága Úr Jézusom, aki a tizenhét éves kislányát elvesztette annak idején, és azt mondta, ha nem lett volna Sükösd, ő öngyilkos lett volna.

Most halt meg, ezelőtt egy hete temették el ezt a drága, jó asszonyt.

Én nagyon imádkoztam érte, amikor hallottam, hogy most temetik, mert azt gondoltam, hogy ez a Maca most nagyon boldog, találkozik biztos, az ő szerető kislányával, akit, úgy gondolta, hogy nem tud, nem bírja túlélni. És túl bírta élni, és jött Sükösdre, amikor csak bírt, amíg csak lehetett. Most már nagyon meg is öregedett, szegény, megbetegedett, elment.

Ennyit akartam csak mondani, és nagyon szeretném a szívetekbe vésni, hogy szeressétek a Jó Istent, de nagyon szeressétek az Isteni Szentháromságot. És adjatok hálát ezért a helyért, mert én úgy érzem, hogy ez egy mentőöv nekünk, a Sükösd, olyan, mint a fuldoklónak, amikor bedobják azt a mentőövet. Igen.

Énnekem az a Sükösd, az a mindenem, és nem tudnék nélküle élni.

Énnekem hiányzik a Barika74 is, amikor a hülyeségét elfelejti elmondani, akkor elmondja a telefonba.

Tehát itt van boldogság, itt van öröm, itt a fájdalom is, de el lehet viselni, ha akarjuk.

Köszönöm szépen, Drága Jézusom.

Jézus Urunk:

Kíván-e még valaki szólni?

Kiss Józsefné Márti:

Az összetartozáshoz csak egy párt szót.

Az én férjem nagyon beteg volt, tudják a testvérek, és nem tudtam, hogy hirtelen, a nagy idegességben meg a nagy megijedésben, hogy merre legyek. Bevitték a…, bent Kalocsán voltunk a folyosón, őtet bevitték a műtőbe, és egy pillanat alatt csak, hogy: „Hívjál testvért!”. És az Etuskát tudtam csak felhívni, és utána Marikát, mert annak nem tudtam a telefonszámát, fölhívtam, és kértem nagyon, hogy:

– Imádkozzatok, mert a Jóska nagyon beteg.

Akkor volt nagyon kétséges, hogy marad, vagy nem marad.

És csak annyit az összetartozáshoz, hogy ez az imádság, meg mindenhol el is mondtam, meg köszönöm is az Úr Jézusnak, hogy adott hozzá erőt, hogy ha nem lett volna Sükösd, ha nem imádkoztatok volna érte, ha abban a pillanatban nem tudtam volna, hogy mit tegyek, abban, tényleg, az ijedtségben vagy nem tudom, miben. Hát én csak hálát tudok mondani azért, hogy összefogtak, és imádkoztak, és az ima segített, hogy oda vezették azt az orvost, aki segített rajta. Szóval, tudnám végig sorolni, de nem mondom, mert a férjem már elmondta, de az összetartozás, hogy ez a kapocs, ami itt, Sükösdön van, ezt kéne mindenfelé elvinni. Hirdetni, mondani, bátran, és akkor biztos, hogy lesz béke, békesség.

Jézus Urunk:

Kíván-e még valaki szólni?

Lovró József:

Sokat gondolkodtam azon, hogy megszólaljak-e, de úgy érzem, hogy kötelességem.

Tizenhat évvel ezelőtt kapta meg a feleségem azt a betegséget, amiben a mai napig is szenved.

Húsz évvel ezelőtt úgy kerültünk ide, hogy nekünk semmi bajunk nincs, erősek vagyunk, fiatalok, szépen, mindent, amit lehet a földi javakból megkaptunk, sikeres vállalkozóként kerültem ide, nagyon sok embert hoztam nagyon sok buszt járattam, embereket.

Akkor is pont egy nagyon szép projektben voltam benne, és jött a hír, hogy a feleségemnek le kell vágni az első mellét, a bal mellét. Emlékszem rá, mentem fel a budai hegyekbe, egy nagyon szép házat építettem, megálltam a kanyarban, és az volt az első, úgy érzem, úgy emlékszem, hogy nem a Marikát hívtam, hanem Loncikát.

Úgy-e, Loncika, így volt?

Sokan megkérdezik, úgy-e, annak idején, az egri püspök is megkérdezte, mikor Ferenc atyát75 nem akarta elengedni Ausztráliába Marikával, hogy:

– Miért?! Mi van ott azon a Sükösdön?! Lopnak, csalnak, zsarolnak, becsapnak benneteket.

Mondom:

– Miért mond ilyent, püspök úr? Maga járt már ott?

– Nem, de hát ezt mondják.

Én azt mondtam neki:

– Akkor jöjjön el, tapasztalja meg.

Miért mesélem ezt a dolgot? Azért mesélem el, mert később a Ferenc atya, úgy-e, itt nekünk haláláig hűséges pásztorunk lett.

Imádkoztam érte akkor is sokat, hogy…

Úgy-e, akkor úgy volt, hogy Ottó atya76 után – jól mondom? – nem volt papunk. Én mondtam, ha nem lesz papunk, majd lízingelek egyet, mint egy autót, ahogy szoktak lízingelni, elmegyek Erdélybe, fogadok egy papot, megfizetem, és elhozom Sükösdre.

Addig próbálgattam lízingelni, míg meglett Ferenc atyánk.

Ezt miért mesélem el?

A betegség mellett és a ti imáitok mellett már akkor is kértelek benneteket, imádkozzatok, hogy legyen papunk. Azt is meghallgatta az Úr.

Tizenhat éve imádkoztok, és amikor ezelőtt két évvel megoperálták a feleségemet Nyíregyházán, amikor azt mondta a nyíregyházi professzor, hogy:

– Maga hívő ember. Egyet tehet: azért imádkozzon, hogy minél tovább tartson a műtét.

És akkor nyolc és fél órán keresztül tartott – tudtam, hogy ha hat órát tart, akkor az még nem elég. Nyolc és fél órát tartott a műtét, és nyolc és fél órán keresztül imádkozott a Marika és mindazok, akik itt vagytok.

Én nem veszek ki senkit, én…

A sükösdi imának olyan ereje van, én tudom elmondani, erősebb az atombombától, a lánctól, minden, meggyőzte az egri püspököt: Ferenc atyát elengedte Ausztráliába.

Én úgy gondolom, hogy amikor két héttel ezelőtt is elmentünk a sztómás orvoshoz, úgy-e, mert a nejemnek nemcsak a két veséje van kivezetve, hanem ki van vezetve a végbele is, amikor meglátta ez a sztómás orvos, ez egy híres, fiatal sebész, aki a Kútvölgyi Kórházban dolgozik, ahol ilyen nagy fejeseket, mint Kádár János meg ezeket szoktak operálgatni meg gyógyítgatni, ez a fiatal sebész azt mondta, fölnézett az Égre:

– Ez Isteni csoda! – azt mondja. – Még ilyent nem láttam.

Mikor a feleségem levetkőzött – ti látjátok, hogy néz ki: egyszerűen nem lehet róla megállapítani azt, hogy milyen súlyos beteg.

Úgy-e, Marika?

Azt mondta az az orvos, fölnézett az Égre:

– Ez Isteni csoda! Ilyent még nem láttam.

Isteni csoda mellett a ti imáitok, a Sükösdnek az ereje.

Ezt azoknak a zarándokoknak, akik velem jönnek, mindig elmondom: a ti imáitok, a Sükösd ereje, az mindentől többet ér.

Minden reggel úgy imádkozom: „Sükösdi Jézusom! Te, aki Sükösdön megadod az erőt, a betegségekből a menekülést, a hitet, add meg kedves feleségemnek a gyógyulás kegyelmét, add meg lányomnak a boldog anyaiság örömét, és add meg unokámnak a boldog keresztény szellemet, keresztény hitet, hogy növekedni tudjon megfelelő erőben, egészségben, szeretetben, békességben, keresztény hitben, s ő is ismerhesse meg a Sükösdi Szeretetközösség csodáját.”

Visszakanyarodva a Marikának a felkészítéséhez, amiről beszélt az Úr Jézus az előbb, öt perccel…

Engedjétek meg.

Ez előtt egy héttel a volt kolleganőm itt járt, és a lánya, itt ültek. Erzsi, úgy-e, ő is nagy cukros, 18-as vagy 20-as a cukorja. Én ott ültem, és azon drukkoltam, hogy az Erzsit ide ültettük az első sorba – én nagyon sok embert hoztam ide, és láttam, hogy élte át, bár a lányomat se hoztam volna ide77, és ültettem volna mindjárt az első sorba, mert azóta olyan mély nyomot hagyott benne, hogy nem mer eljönni. Nagy tisztelője a Marikának, mi minden nyáron együtt vagyunk a családdal, de nem tud eljönni.

És higgyétek el, ahogy az Úr Jézus mondta: ha ide hoztok valakit, készítsétek fel.

Én, amikor a Marika ide jött a lányával, az Erzsivel, biztos emlékeztek rá, egy ekkora darab a lánya, azon drukkoltam, ne legyen rosszul.

Szóval itt átélni, az első sorban, azt, ami a Marikával történik, és legutóbb történt, amikor mondtam, én már akkor úgy éreztem, hogy most szólnom kell, hogy most mindenki fogja meg a kezét78, mert a Marika nem fog fölállni a földről.

Szóval elő kell készíteni azokat, akik ide jönnek. Bár sokan jönnének ide, hogy megismerjék, hogy a Sükösdi Szeretetközösség imájának és helyének és erejének és a ti imáitoknak milyen ereje van.

Én erről tudok tanúskodni, de úgy gondolom, nagyon sokan tudnak tanúskodni.

Én köszönöm nektek azt a sok imát, amit az én feleségemért, családomért elmondotok.

Nem lehet megköszönni, nem lehet elég hálásnak lenni az Úrnak.

Én csak azt tudom csinálni, hogy bűnös ember lévén megpróbálok minél több jót tenni. Nem tudok mást csinálni. Bűnös vagyok, de megpróbálok minél több jót tenni.

És imádkozok, persze, én is naponta, szüntelenül, mert úgy-e, itt Sükösdön azt tanuljuk, nem lehet eleget imádkozni. Amikor lehet, ahogy lehet, aki, ahogy tud. Én mindenkit arra buzdítok, imádkozzon, mert a Sükösdi Szeretetközösségnek, annak az imájának – erősebb a legerősebb atombombától.

Köszönöm nektek!

És mindenkit áldjon meg az Úr, és hozza ide, hogy a Sükösdi Szeretetközösség meg tudjon újulni, minél több fiatal, minél több ember ismerje meg ezt a helyet addig, amíg lehet.

Én mindig azt szoktam mondani a zarándoktestvéreimnek: Nem tudjuk, hogy milyen kiválasztottak vagyunk, miben vagy részünk. Ahogy máma a pásztor testvér prédikálta, nem a nagyszerű professzorokat választja ki az Úr Jézus, hanem az egyszerű, szegény halászembereket, pásztorokat.

Én úgy gondolom, mi is ezek a halászemberek, pásztorok vagyunk, ki több, ki kevesebb. Becsüljük meg ezt a Sükösdi Szeretetközösséget, annak az erejét, és én úgy gondolom, ahogy a Marika is mondta ezt a pokrócot, még nagyon sok öröm vár ránk, hisz azt mondta, hogy az első pokrócot el kell tenni. Én ebben nagyon bízok.

És köszönöm nektek, és imádkozzatok továbbra is feleségemért, hogy ő is eljöhessen, újból itt legyen.

Hajrá, Sükösd!

Jézus Urunk:

A testvérek most néhányan szóltak, hogy a Szentléleknek az ereje hogyan van jelen, hogyan működik rajtatok és bennetek, és hogyan köt össze az egységhez az eggyé válásban. Mert ez az egység, amit most a mai napban, lehet, hogy meglepő számotokra, hogy többször visszatérünk rá, mert szükség van erre az egységre. S ez az egység veszélyben van. S ezt az egységet szeretném újra egyesíteni a ti szívetekkel és a ti lelketekkel, hogy működhessen rajtatok és bennetek, hogy felismerhessétek azt a csodát és azt a kegyelmet, ami által érzitek a jelenlétet, érzitek, hogy kinek a testvérei vagytok, és hogyan szeretnétek élni; érzitek a meghívást szívetekben és lelketekben. És hogy ha ezt felismeritek, elfogadjátok, akkor megpróbáltok elindulni rajta, hogy a kegyelem ajándéka működhessen rajtatok és bennetek, és vezessen ezen a meghívott úton, mert a meghívás, a küldetés és a követés mindig kegyelmekkel jár, és ez a kegyelem ad erőt a mindennapokhoz.

És akkor valóban lehet – úgy, ahogy a testvérek mondották itt többen már – megköszönni a napot, megköszönni az éjszakát, megköszönni azt, hogy „még tudok tenni és cselekedni”, és megköszönni azt, hogy: „Tudok másokért is imádkozni, felajánlani. Lehet, hogy mást most nem tudok tenni, mert lehet, hogy egy kicsit fáradt vagyok, egy kicsit betegnek érzem magam, de Uram, a szívem nyitottságával az imámat, a felajánlásomat Neked adom.”

Ez is a Szentlélek ereje a működésben.

És úgy-e, milyen csodálatos ez, mikor lehet érezni a szívünkben, hogy valaki talán értünk imádkozik, mert hogy „én egyedül erre képtelen lettem volna”.

Biztos, hogy már többen és többen ezt megtapasztaltátok, hogy: „Én erre egyedül képtelen lettem volna. De most érzem a segítséget és a kegyelmet.”

És ezt csak annak tudom elmondani, aki hisz ebben, aki tudja, hogy lehet csendben felajánlani valakiért imát, őszintén kérni a segítséget számára, számukra, s ezzel megváltozhat mindaz, ami összefog benneteket. És akkor a Szentlélek kegyelme megvilágosít belülről és kívülről, hisz kivetődik az arcotokra s egész lényetekre, és már érzitek az örömet, s akkor szinte örömmel tudtok egymásra nézni, és azt mondani: „Milyen jó, hogy testvérek vagyunk! Milyen jó, hogy egymásra számíthatunk! Milyen jó, mikor összefoghassuk kezünket, és működik a szeretet az imaláncban, amely erőt ad számunkra!”

S akkor ez a jelen kötődött a múlthoz, hisz a múltban adtam számotokra a Szentlélek tanítását az Élő Szentlélekben. Hisz emlékezzetek pásztorotokra79, aki ugyan nincs már köztetek, de közbenjár értetek, aki sokszor így szólt felétek:

– Higgyetek az Élő Szentlélekben! Higgyetek az Úr Jézusban! Vegyétek komolyan az életet, mert Jézus testvérei vagytok.

Úgy-e, milyen szépen szólt felétek és hozzátok? Szinte erőt meríthettetek belőle. Az erő összekovácsolt. És mikor problémátok volt, akkor oda mehettetek hozzája, soha nem küldött el senkit, mindenkit meghallgatott, mindenkinek próbált segíteni a Szentlélek működése által, ahogy megkapta a kegyelemben, s ami által megerősödtetek, és akkor éreztétek, hogy nincs hiábavaló felajánló ima, kérés, fohász, hisz a pásztor is ezt adta és tanította számotokra, mert mindig próbálta elmondani, hogy óriási a szeretet, amely a szívben lakozik, és ez a szeretet tud összekötni benneteket a mindennapokban.

Hisz hogy’ mondta a testvér a kezdetekben?

Volt már annyi fájdalom, bánat és könny, hogy most már nevetni kellett, egy kicsit felvidult, egy kicsit másképp látta körülötte a világot. S ez mindenkinek megadatik, aki egy kicsit talán bánatos, egy kicsit szomorú, egy kicsit nehéz a mindennapi élete, és érezni akarja, hogyan árad ez a Szentlélek, amely élővé vált felétek, reátok és bennetek.

Mert amikor kaptátok a Szentlélek-áldást, mikor azt mondottam, alakítsatok ki egy láncot, a láncban csak bentre80 gondoltatok: „Hát mi bent vagyunk, mi kapunk. Mit törődünk mi a többivel!” S akkor azt mondottam: A felebarátodra és a testvéredre is gondolj! Akkor már megnyitottátok, és szóltatok, hogy a többiek is részesüljenek e kegyelemből. Mert ez a lánc81, amikor eljött felénk és hozzánk, és amikor felmelegített, éreztétek, hogy milyen csodálatosan működik, amikor reátok áradt, amikor azt mondottam:

Most érezd a fejed felett a lángnyelvet, amely most reátok száll, árassza felétek a Szentlélek kegyelmének áldását, töltse el szíveteket és lelketeket, hogy működhessen rajtatok és bennetek.

És ha most kéritek ezt az áldást, akkor részesüljetek belőle.

A jelenlévők közül többen is:

Kérjük! Kérjük!

Jézus Urunk:

Na, akkor mire összefogjátok kezeitekkel a láncot, addig két versszakot elénekeltek: „Szállj szívünkbe, Nagy Isten, Lélekadó Lélek…”82

Na, ha kész a lánc, és összefogtátok a kezeiteket, nyissátok meg szíveteket, és készüljetek fel, hisz hamarosan jön ez az ünnep, de hogy részesüljetek most is e megemlékezésben, arra az időre, amikor azt mondottam számotokra:

Fogadd el a lángnyelvet, ami most fejetek felett lebeg, és leszáll reátok, és betölti szíveteket és lelketeket, hogy felmelegítsen, átöleljen, és érezd a melegség működését e kegyelemben.

Áradjon reátok e Élő Szentlélek. Világosítsa meg a ti szíveteket és a ti lelketeket a mindennapi élethez, küldetéshez, követéshez, ami által „örülünk, hogy Jézus testvérei lehetünk, és a mindennapi élet-útpályán haladhatunk”.

S akkor boldogan elénekeljük, hogy áradjon még szívünkbe e láng: „Jöjj, Szentlélek Úristen”83.

A Szentlélek lángja melegítsen, óvjon, védjen, és a meghívás küldetésében segítsen, hogy a mindennapokban tudjatok haladni, és megmaradhassatok testvérnek a testvéri, felebaráti szeretetben.

És ekkor sokan és sokan örültetek, hogy ennek részeseivé váltatok.

De történt köztetek olyan is, amikor évente egy alkalommal mindig azt mondom: Készüljetek fel, a mai napban megáldom a kegytárgyaitokat, bármit, amit elhoztatok magatokkal, hogy részesülhessetek e áldásban.

És akkor a testvérek örültek, hogy: „Igen, ennek részesei lehetünk.”

De vannak olyanok köztetek, úgy-e, akik elkezdték keresni cuccaikat a táskában, hogy „kiszedem, mert ezt is akarom, hogy megáldja, azt is akarom, hogy megáldja”. Mire mindent kiszedett, és felnézett, azt vette észre, hogy vége lett az áldásnak. És szomorúság ült az ő szívébe. Majdan fel is hívta Mária testvért, és azt mondotta:

– Hát nagyon szomorú vagyok.

Megkérdezte a testvér:

– Miért? Mi történt?

– Hát nem kaptam meg az áldást.

– Hát hogy, hogy nem kapta meg? Hát ilyenkor mindenki megkapja, aki itt van!

– Hát, de én nem arra figyeltem.

– Hát hol voltál? – kérdezi tőle.

– Hát ott voltam én a helyemen. Csak én nem magamra gondoltam, meg abba, hogy ami nálam van, az mind részesül. Nekiálltam keresni, hogy mindent kirakjak magam mellé.

– Ó, testvér! Hát te nem tudtad, hogy az Úr Jézus a táskában ugyanúgy megáldja mindazt, ami nálad van?!

– Most már megtanultam.

Úgy-e, milyen érdekes kis, apró, ami megtörtént?

Mert lehet rajta mosolyogni, de ebben azt kell érezni, hogy a testvér itt jobban arra figyelt, hogy ami nála volt, hogy az mind részesüljön az áldásban, de addig már nem figyelt, hogy az Úr Jézus azt is meg tudja neki áldani. Gondolatban oda helyezi, hogy „ami nálam van, az is részesüljön az áldásban”, hanem nekiállsz keresgetni.

És így valóban nem tudta átélni az áldást, mert próbálta neki mondani, hogy kapott ő is azért belőle. Azt mondja:

– Hogy kaptam, amikor nem is figyeltem rá?!

És ez nagyon nehéz, mikor ezt valaki megérti, hogy vele mi történt. Mert van neki hite és szeretete, csak ezt nem értette, hogy az Úr Jézus azt is meg tudja áldani, ami nincs szinte így kirakva Eléje.

Ezért van az, amikor mondom nektek, és kiválasztott testvéretek is mondja, hogy a beszélgetés néha fontos, hogy jelen legyen számotokra. Mert a kezdetekben hogyan is voltatok itt jelen?

Mikor még csak ez a szűk hely volt, utána volt ez a folyosó rész, utána kibővítettétek. Úgy-e? Mert ilyen részben ment ez az építkezésben – úgy-e? – az a csodálatos, nagy mű84 az építkezésben.

És hogy mondta számotokra a Koros szolga85?

– Milyen szép brüsszeli csipkétek van!

De ti örültetek ennek a „brüsszeli csipkének”.

Örültetek, hogy nektek ez megadatott. Olyan boldogan, pár nap alatt, elkészítettétek. És az elkészítésben voltak kegyelmek – úgy-e? –, ha csak feltekintetek. A csövek, úgy-e, megmaradtak, itt van most már huszonnegyedik éve, ősszel lesz. Holott arra a télre kaptátok. Emlékeztek?

Többen is a jelenlévők közül:

Igen. Igen.

Jézus Urunk:

És hogy mondotta a testvér nektek?

Átjött, izgatottan, szinte idegesen, járkálva.

Megkérdeztük tőle:

– Magdikám! Hát mi a baj?

– Mi a baj? Nagy a baj!

– Hát mi a baj?

– Hát azt mondta Janim, ha éjjel nem lesz az eső, őtet nem érdekli, hogy milyen sátor van itt, úgy kihuzigálja a csöveket, és elviszi.

Erre mit mondtatok?

– Most összefogunk, és nagyon imádkozunk.

És hajnalban megjött az eső.

Nem jött kihuzigálni a csöveket!

Ez többször megtörtént számotokra.

Később már azt mondta:

– Most már én is megértettem, hogy annak ott kell maradni. Azt valóban nem szabad szétszedni.

És itt maradt számotokra, ahogy némelyek mondták, ez a „szegényes”, volt, aki azt mondta, „primitív” hely. De ti annál jobban örültetek neki, és az örömben énekeltetek, és sokáig beszélgettetek, és a beszélgetésben sokszor nem is akartatok elmenni. Órákig vártátok, hogy mi fog történni. Akkor azt mondottátok, emlékezzetek:

– Még hangosabban imádkozzunk. Eldől a Mari, imádkozzunk!

Erre mit szólt nektek gyermeke?

– Tessék most visszaimádkozni, mert nincsen anyukám!

És ti akkor döbbentetek rá, hogy azért ezt mindig nem lehet, hát a gyermekeknek is szükségük van reája.

Mert ti csak vártátok a kegyelmet, a tanítást, a szeretetet, az örömet és a békét, amelynek részeseivé váltatok. Hisz akkor nem törődtetek az idővel, hogy mennyi ideig maradtok itten. Hányszor és hányszor elindultatok, volt, aki ki is ment, és utána csak annyit hallott:

– Elindult az üzenet! Mari eldőlt!

Úgy kocogtatok vissza, nehogy valamiről lemaradjatok. Nem törődtetek azzal, hogy elmúlott már az idő, nem törődtetek azzal, hogy „pár órát alszok, és menni kell ismételten” – lehet, hogy dolgozni vagy máshova: „Nehogy valamiről lemaradjunk!”

A kezdetben úgy éreztétek, hogy ezt mind-mind meg kell ismerni, tudni kell elfogadni, érezni és értékelni, mert a kegyelem – akkor még nem így mondtátok, hanem azt mondottátok:

– Nem tudom, mi történt, de valami jó! Valami csodálatos történik.

Később értettétek meg, hogy a kegyelemnek a működése van jelen rajtatok, bennetek és e helyen.

És akkor örömmel voltatok jelen.

Hányszor és hányszor tudtatok egymás között beszélgetni, megosztani a problémákat. Most néha ezek kimaradnak. Néha csak így vagytok, hogy – az imában: „Hát te is ered, te is eredj, és megyünk mink is.”

Holott az átélés kell, hogy jelen legyen. Holott néha szükség van e közösségben is, ha úgy érzitek, hogy vannak, akiknek vannak problémáik, és szeretnék megosztani veletek, mert számítanak rátok, és bíznak bennetek. És a bizalom, az nagy kegyelem, higgyétek el! Mert ha egyik testvér tud hinni és bízni a másikban, és el meri mondani az ő saját problémáját, fájdalmát és bánatát, hogy megoszthassa a felebaráttal és a testvérrel, s akkor azt is imának lehet mondani, mert „próbáltunk így is egyek lenni”.

Mert az imát – hogy mondtam nektek? – nemcsak kimondottan a megszokott imában kell elhelyezni, hanem szabad saját szavaitokkal, átéléssel, gondolattal felajánlani s elhelyezni.

Úgy-e, ez is ismerős? Mert ez is már elég régóta el volt számotokra mondva.

És az is, amikor átkerültetek erről a helyről86 a másik helyre87, akkor néha mondottam számotokra: Átmentetek testben, de nem teljesen lélekben, mert valamit itt hagytatok, valami a szeretetből, az örömből és a békéből nem ment veletek. Valamit itt hagytatok ezen a helyen, hisz nem úgy tértetek át, mint mikor itt voltatok, mint mikor itt tudtatok néha, úgy-e, felhőtlenül mosolyogni? Mikor itt imádkoztatok? Menjünk csak a kezdetekhez, nem kimondottan az első évről beszélek.

Ültetek, úgy-e, itt, ezen a padon, ültetek szemben, szemben, és vannak egyre többen és többen az engesztelési napokon is, akkor, úgy-e, többen jöttek, és jelen van a bástyatestvér, mellette a másik bástyatestvér, mellette kiválasztott Mária, mellette párja, és azt veszi észre, hogy valaki ezt csinálja: „Khrrrr, khrrr…”88

Mondja a bástyának:

– Bökjed már meg, hogy ne aludjon!

– Én nem! Én nem!

Akkor Mária testvér így átnyúlt mögötte, csak éppen, hogy megérintette, felugrott, azt mondja:

– Itt vagyok!

Mintha jelentést kellett volna tennie, hogy: „Itt vagyok!”

Úgy-e, Barikám?

Felugrottál, s azt mondottad:

– Itt vagyok!

De ha hirtelen kellett volna valamit mondanod, nem tudtad volna, mit is kell mondani. Testben itt voltál, de lélekben valahol máshol.

De ez nem baj, mert akkor örültetek és mosolyogtatok, tudtatok különbséget tenni, hogy az öröm hogyan tudja megváltoztatni az életet. Hisz szinte hogy mondtátok?

– Szárnyalni tudtunk az örömben. Szárnyalni, mintha nem is ezen a Földön járnék. – Úgy-e? Így feleltetek akkor többször és többször és többen. – Valami különleges a kegyelem ajándékában.

És mikor a tanításokat adtam számotokra, amelyet szintén megtapasztalhattatok? És voltak, akik nem értették a tanítást:

– Hát majd segítek elmagyarázni.

És többen megijedtek: „Nehogy én legyek az, aki magyaráz. Mert mi lesz akkor velem, ha valami olyan van rajtam és bennem, amit nem kell, hogy más tudjon? Akkor elhessegessük a gondolatainkat, hogy az ne legyen jelen.”

Fontos, hogy ezeket mind át tudjuk élni és megtapasztalni.

De volt abban is részetek, úgy-e, amikor próbáltatok egymásra figyelni a szeretet kegyelme révén, elfogadni egymást, örülni egymásnak, szinte jó volt egymásra tekinteni, hogy „ismét itt vagyunk, ismét egyek vagyunk, mert szükségünk van a kegyelem ajándékára, és a kegyelem ajándékában megtapasztalni: nincs olyan fájdalom és bánat és szomorúság, ami eltántorít minket e helytől, mert e helyben a szeretet kegyelme van jelen, s annak részeseivé válhatunk, és akkor örömest veszünk részt e mindennapokban”, még akkor is, amikor az ima alatt néha egy-egy viccelődő gondolat, később már nemcsak gondolat, hanem szóként elhangzott, és tudtatok nevetni.

De volt bennetek egy kis félelem is, úgy-e, amikor arra tanítottalak benneteket, hogy kiválasszuk, hogy kik fognak imádkozni a Szentolvasó imában, a tizedek között. És mikor Mária testvér csukott szemmel elindult köztetek, hányan és hányan azt mondtátok: „Jaj, csak ne én legyek! Jaj, csak ma ne én legyek, mert lehet, hogy el sem tudom imádkozni.”

És mikor mégis ki lett választva, olyan izgalomba jött, hogy azt mondja:

– Jaj, adjatok egy könyvet, mert nem tudok imádkozni! Nem is tudom, mit is kell mondani.

Mert az izgalom nagy volt rajtatok és bennetek.

De viszont voltak olyanok is köztetek, és ma is vannak jelen, akiket pedig kiválasztottam kiválasztott Mária testvér által, és azt mondottam: Megajándékozlak ma ezzel a tizeddel, hogy jöjj, és imádkozz. Nyisd meg szívedet, és helyezd el azt a problémát, fájdalmat, ami benned van, hogy megkönnyebbülj.

S volt, aki utána megkérdezte az engesztelés végén Máriától:

– Honnan tudtad te, hogy nekem ilyen problémám van?!

S Mária testvér válaszolt:

– Nem én, Jó Jézus Krisztus Urunk tudta, hogy neked szükség van most a segítségnyújtásra a kegyelem szeretetében.

Úgy-e, milyen szép volt ezt átélni?

Ma is vannak jelen olyan testvérek, akik akkor így voltak kiválasztva, és tanultak. Volt, aki tanult, hogy imádkozni tudjon; volt, aki a könyvet tartotta a kezében, hogy véletlen se tévessze el; és volt, aki pedig örült, hogy ő megkapta ezt a megtisztelő, örömi feladatot, mert ezzel ő megkönnyebbült, ezzel ő el tudta helyezni az ő saját problémáját, fájdalmát, bánatát a felajánló kegyelemben, és akkor a szeretet betöltötte helyette a szívét, és már ő is tudott örülni, és ha kellett, mosolyogni, mert érezte, hogy „valóban más lettem e ima elmondása alatt”.

Voltak sok-sok kegyelmi ajándékaitok a megtapasztalásban és a szeretetében, a tanúságtételében, hisz voltak itt nálatok olyan testvérek is, akik, úgy-e, azt mondották, hát azért ők egy kicsit tanultabbak, mint akik itt jelen vagytok, de a tanultakban mégis azért nem mindig tudtak megfelelni és szólni úgy, ahogy kellett volna, mert mikor Mária testvér, a kiválasztott, szólt feléjük, vagy kérdezett tőlük valamit, szinte gondolkodóba estek.

Így volt annak idején az Író-gyűjtő is, aki eljött, hogy egy kérdése van, de lehet, hogy kettő lesz belőle, és a tíz órából este fél hét lett, és végül úgy mentek el:

– Na, itt is voltunk.

Mert nem tudta elfogadni mindazt, amit kapott. Két hét kellett neki, mire feldolgozta, és mire megértette, hogy mégis jó az, amit kapott, mégis a szerint kell neki cselekednie, és akkor már nem azt mondta, hogy „itt is voltunk”, hanem: „Visszatérek e helyre, mert nekem szükségem van, hogy ott lehessek én is e helyen.”

Igen, voltak itt ilyen testvérek, de voltak olyanok is, akik így szóltak kiválasztott testvéremnek, hogy őt nem illeti meg ez a tanítás, amit megkapott. Ezt adja át, mert ő ehhez nem ért.

Erre Mária testvér azt mondotta:

– Hát nálam nincs leírva semmi.

– Hát akkor hol van a tanítás?!

Mária:

Hát – mondom – a fejemben.

– A fejedben? Hát akkor nem tudod átadni? Mert az nem téged illet meg.

Jézus Urunk:

S erre a testvér így szólt feléje:

– Hát, ha én kaptam meg, akkor biztos engem illet meg.

Mária:

De hát erre neki nagy szüksége van, és nekem illene ezt átadni.

Jézus Urunk:

Már viccesen a Mária azt mondotta:

– Hát, ha elviszi fejemet, akkor megkapja. Mert én nem tudok semmit odaadni.

Ezen megsértődött, elment. Többet nem is jött e helyre. Sőt e hely ellen beszélt. De azután eltelik közel másfél év, mire leírja a két ilyen vékony kötetű könyvét, és ez a hely, úgy-e, nem jó, meg nem őt illeti meg ez a tanítás, ezért elküldte számára89 a könyvet, hogy nézze meg, hogy van-e benne hiba.

Hát, ha nem hiszek ebben a helyben, nem őt illeti meg ez a tanítás, akkor miért akarom próbára tenni, hogy még elviszem hozzája e könyvet?

Nem ő hozta, csak küldte.

De a testvér nem fogadta el, hisz ezt adtam meg számára a bensőben. De egy pár mondattal azért levázolta, annak ellenére, hogy nem olvasta, kezébe nem vette, hogy vannak benne hibák, hol és melyik részen.

Mikor visszaértek vele, hát igencsak nem tetszett, de pár hónap után bebizonyosodott, hogy a könyvet be kell szedni, és szinte össze kell zúzni, mert helytelen.

És ezt majd nektek jobban, pár gondolattal az Író-gyűjtő tudja elmondani, mert neki is azt mondta:

– Csak nem arra a helyre akarsz járni?!

Úgy-e, így szólt hozzád?

Csomor Lajos:

Így, így volt. Igen.

1990-ben jött hozzám ez a pap bácsi Németországból, és elmondta, hogy:

– Hát akkor most ezentúl együtt fogunk dolgozni, s te be fogod nekem bizonyítani, hogy a Magyar Szent Korona örmény.

És ezt a feltételezését tartotta végig, és ezzel a feltételezésével jött a Marikához, és amikor megtudta, hogy itt az Úr Jézus megjelenik, és a Szent Koronáról és a magyarságról is tanít, és akkor a Marika nem mondott neki semmi olyant, amit az Úr Jézus nem engedett, és akkor ő megírta ezt a könyvecskét. Közben akkor még én nem is tudtam, hogy ő ide jött; közben az én könyvem is készült, és, úgy-e, próbált engem meggyőzni arról, hogy hát akkor írjuk azt, hogy a Szent Korona örmény. Ez persze nem sikerült. És akkor a kalocsai érsek úrnak mondta, hogy mivel a Marika nem engedelmeskedett az Egyháznak, ezért ő úgy gondolja – mert ő képviselte az Egyházat, egyébként szentszéki bíró volt, és pont jelenésekkel foglalkozott ott Németországban –, és ha nem engedelmeskedett neki, akkor nyilván ez nem jó.

És akkor, úgy-e, megjelentek ezek a kis, először az egyik füzet, amit aztán, úgy-e, ő úgy gondolta, hogy be kell zúzni, aztán írt másikat és egy harmadikat is, de a tévedés, az végig megmaradt. Végig megmaradt.

Jézus Urunk:

És téged is le akart beszélni erről a helyről.

De te is megkaptad a könyvedhez az intelmeket. És az mentette meg a könyvedet.

Csomor Lajos:

Igen.

Jézus Urunk:

Hogy a tiedét nem kellett bezúzni.

Mert te akkor már rájöttél, úgy-e, testvér, hogy „nemcsak voltam itt, hanem kaptam is segítséget”, amin el kellett gondolkodni, és föl kellett dolgozni. És a feldolgozással előre jutottál.

Ez a testvér, ez elküldte ide a könyvet, abban bízott, hogy ez egy egyszerű, primitív asszony – ő így könyvelte el a Mária testvért –, ha meg úgy is most nem ő jelenik meg, és majd meglátja, mit fog…

Csak akkor lepődött meg, hogy a könyv nem kellett, a könyvet meg sem fogta, és mégis el tudta mondani, mi benne a hiba.

És mikor visszavitték neki, akkor először szinte tombolt, hogy:

– Ez nem létezik!

Még elment a testvérhez is, elmondja:

– Az nem létezik, amit neked90 az asszony mondott!

De egy rövid idő után bebizonyosodott. Akkor ő már tudta, hogy ez nem kitaláció, mert ezt bárki nem tudná így elmondani, főleg, hogy még bele sem néz. Itt csak valaki adja neki azokat a szavakat, ami által meg tudott felelni, ami által tudta, hogy hogyan szóljon, és ami által elgondolkodott. De hát a hibát és a tévedést nagyon nehéz beismerni.

Tehát ő véges végig már tudta, hogy ez jó91, de nem vonta vissza azokat a szavakat, amelyeket abban a felindultságában elmondott.

Ez az, amiről Én beszéltem nektek már a kezdetek óta, hogy soha nem késő rádöbbenni saját hibádra a cselekedetek és a tettek révén, vagy azt, hogy talán nem jó úton haladsz, ha valaki még segít is felismerni az út felismerését. És ha megállsz, elgondolkodol, végig próbálod pörgetni az életedet, a cselekedeteidet, a tetteidet, és rádöbbensz, hogy mennyivel más megállni, és ha kell, visszamenni az elejére, és elindulni a keskeny úton, ahol lehet, hogy kevesebben vannak, lehet, hogy lassabban haladsz, de a haladásban biztosabbak a lépéseid, és a lépésekben biztosabban tudsz haladni, és megkaphatod mindazt, amire szükségetek van a felismerés révén.

A tanítás ezért volt számotokra mindig fontos ezen a helyen, mert Én, Jézus Krisztus Uratok próbáltalak benneteket is szinte úgy elfogadni, mint mikor kiválasztottam tanítványaimat, és őket tanítottam, együtt éltem velük, jelen voltam a mindennapokban. Öröm és boldogság övezte át az életüket e tanítás által. És számotokra is így adtam mindig a tanításomat.

De a tanítványok, úgy-e, hogy is mondjuk egyszerűen és könnyedén?

A földi gyarlóságban néha megtorpanunk, néha megállunk, néha félelem övez át bennünket?

A tanítványok is, mikor már a fájdalom-, szenvedésről hallottak, valahogy nem akarták elfogadni, valahogy nem tetszett nekik az a része, amikor azt mondotta számukra, úgy-e, a Mester:

– Egy rövid idő, amit veletek töltök, és láttok Engem. És egy rövid idő, amikor nem leszek veletek, és nem láttok Engem.

De nem merték megkérdezni. S mikor elmondotta, hogy mit tesznek az Emberfiával, s ekkor hogy szólt Neki Péter?

– Én, Uram, én mindig Veled leszek! Én nem hagylak el, én Melletted leszek.

S erre a Mester hogy is szólt feléje?

– Még ma, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg Engem.

– Ez nem lehet. Én nem teszem meg.

És úgy-e, hogy megtette?

És a harmadik megtagadása után találkozik a Mesterével, akit addigra már megkorbácsoltattak, és összetalálkoznak, és sírásban tör ki ez a nagy ember, hisz szembesült azzal, amire a Mester felkészítette, de nem akarta elhinni, hogy ez valóban beteljesedik.

Itt ti is hányszor kaptatok ilyen tanítást, ilyen kegyelmet, hogy szinte szembesültetek vele?

De amíg nem történt meg, addig nem akartátok elhinni, és bízni benne. Csak, amikor megéltétek, amikor részeseivé váltatok, s amikor megtapasztaltátok, akkor már öröm és boldogság járt át benneteket, és akkor már örömmel tudtatok a küldetés-, követésben járni ezen a meghívott úton.

Mert, úgy-e, a meghívást, ahogy mondottuk a kezdetekben, nemcsak kimondottan Mária, kiválasztott testvérnek adtam meg, hanem számotokra is egyenként. Hisz a meghívásban, mikor elindultatok ezen az úton, ha most úgy visszatekintetek erre a hosszú időre, akkor úgy lepörög előttetek, hogy: „Mi mindent tanultunk, mi mindent kaptunk! Milyen jó, hogy van nekünk ez a hely, ahova tartozhatunk, ami által különbséget tudunk tenni, és ami által megtanultuk, hogy mi az öröm, és az örömben hogyan lehet jót nevetni.”

Úgy-e, milyen csodálatosak most, ha ezeket így magatok előtt pörgetitek le?

Hányszor és hányszor volt az út előttetek. Hisz vannak itt olyan testvérek, akik azt mondják, néha felelevenítik, és nagyokat tudnak nevetni rajta, hogy: „Mi mindenen keresztülmentünk! És milyen jó, mert szinte megerősödök, mikor visszatekintek és visszagondolok azokra a pillanatokra, azokra a kegyelmekre.”

Hisz, ahogy mondottuk az énekben, úgy-e, hogy az is az út alatt íródott. De van, ami nem kimondottan az út alatt, hanem itt, ezen a helyen történt, és számotokra az is felemelő a kegyelemben. S akkor érzitek, hogy: „Ki vagyok, és hova tartozom, kit követek, kinek a testvére vagyok, és ki által működik rajtam és bennem a kegyelem.”

S mikor ezt az éneket énekelitek, akkor úgy sorról sorra szinte végig lehet élni az élet tanítását a mindennapokban:

Jelen lévő testvérek:

Ki vagyok én, Uram? Egyre csak tűnődöm.

Ki vagyok én, Uram, s mért élek a Földön?

Mi célból érkeztem erre a világra?

Csak Te vagy, óh, Uram, ki nékem feltárja:

Porszemből lettél te, s azzá leszel újra,

Isteni Felségem, mert ezt így akarja.

Azért vagy e Földön: Engem megismerjél,

Tetteddel, imáddal Engem dicsőítsél.

Szeretetemet hintsd széjjel a nagy Földön,

Hogy minden gyermekem üdvösségre nőjön.

Minden teremtménynek van egy saját útja.

Figyelj, hogy rátalálj, s ne tévedj el újra!

Fogd a kezem, Uram, s szorítsd jó erősen.

Ne engedd, hogy nyájad el-elténferegjen.

Jó Pásztor vagy, Uram, s a bárányod sebzett,

Öleld most Magadhoz, add rá szent kegyelmed.

Oly jó így, Teveled, szeretetben, Uram!

Segíts meg, hogy mindig Hozzád vigyen utam.

Szeretlek, óh, Uram, imádlak és áldlak!

Segíts, hogy hagyja el szívemet a bánat.92

Jézus Urunk:

Igen, s ha végigmentetek a sorokon, akkor szinte lehet érezni, hogy ezt lehet mondani, hogy „ez mind talán rólam szólt”, másik testvér is mondhatja, hogy „rólam szólt”, mert valóban porszemből lettem, s majd idővel porszem leszek, de még mielőtt újra porszem leszek, addig végigélem az életem, az életemben pedig felkészülök mindahhoz, amit kaphatok, ami által felismerek, ami által elfogadok, és ami által más lehetek, mert változtathatok. És elfogadom a felebarátot, a testvért, hogy valóban egyek legyünk e szeretettel, e kegyelemmel, amely megadatik számunkra a mindennapokban, a mindennapokhoz. És fontos, hogy érezzük, hogyan működik rajtunk és bennünk mindez a tanítás által. Mert ha ezek így eljönnek felénk és hozzánk, és átöleljük, érezzük, hogy szinte sajátunk lett, mert: „Az enyém e kegyelem, és e kegyelemmel tudok másra tekinteni, másképp tekinteni, felismerni és elfogadni, és érezni azt, hogy boldog vagyok, Uram, Jézusom, hogy testvéred lehetek, hogy kiválasztottál az út porából, mert felismertél, hisz megvillantam az út porában, és nem hagytad, hogy semmivé váljak, mert szükséged volt reám, és e szükségben kiemeltél, Magadhoz öleltél, felmelegítettél, megerősítettél, és megadtad, hogy milyen az élet, amellyel szeretnénk együtt élni és haladni a mindennapokban.”

Fontos, hogy ezekre tudjunk figyelni, mert ezek a tanítások az évek folyamán valóban jelen voltak és jelen vannak számotokra a kegyelem megtapasztalásában. De érezni lehet mindazt, amikor az öröm megy rajtatok és végbe bennetek. És ezzel is meg tudtok változni, és tudtok örülni, és e örömmel szeretettel figyelni másokra, és ezt a szeretetet – hisz hogy mondtátok az énekben? „Hintsd széjjel a Földön.” Hát megpróbálod széjjelhinteni a mosolyoddal, az örömöd szeretetével, hogy ők is részesülhessenek e kegyelem megtapasztalásában.

De ezeket is csak annak tudod átadni, akinél látod, hogy felkészült, és ő is szeretné elfogadni, szeretne vele együtt érvényesülni, és ha érvényesült, akkor érezni, hogy valójában ez a szeretet, amely megjelenik rajtatok és bennetek, hogyan van jelen a mindennapokban, hogyan volt jelen akkor köztetek, mikor, emlékezzetek, bevittétek szolgát, Mária testvért, a kiválasztottat, a golgotai fájdalom szenvedésében. Megtörténik a tanítás, és többen már felálltok, és elindultatok ki. És voltak olyan pillanatok, mikor Mária testvér néha kapott egy-egy képet, amelyet láthatott, és szinte nevetésben tört ki, és ti akkor hogy’ örültetek: „Nem baj, Uram, ha nem tudjuk, min, de mink is nevetünk. Ha már ő nevet, akkor hadd nevessünk mink is!”

És egymásra tekintettetek, akik bent voltatok, és nagyokat nevettetek.

De emlékezzetek, volt, mikor a pásztor93 visszalépett, és csodálkozva nézte, mert nem tudta, hogy mi történt. Azt mondja, hogy:

– Úgy szenvedett az előbb, úgy kopogott a feje, és most miért nevet ennyire?

Erre hogy mondtátok?

– Atya, valamit kapott, valamit lát. De olyant kapott, amin így kell neki nevetni.

– És maguk is kaptak?

– Nem, mi csak nevetünk vele együtt.

És nézte, hogy most valójában itt mi történik.

És másnap próbálta kérdezni kiválasztott testvért, hogy mit kapott, de akkor mindjárt nem tudta elmondani, majd egy rövid idő után. És mikor elmondotta a pásztornak, hogy mit kapott, hát a pásztor is jókat derült. Azt mondja, hogy:

– Nem tudja, hogy ilyen létezhet.

Mert valakit látott, és elmondotta, hogyan és miképpen élte meg annak a jelenlétét. Hisz volt itt már annyi minden köztetek, ami miatt lehetett jókat nevetni.

Emlékezzetek a Koros szolgára, mikor itt foglalt helyet, és téli időben felemás cipőben jött. De nem a film szerint, a történetben: egy téli vastag és egy nyári lyukacsos cipőben, a legnagyobb hóban. És kirakta így a lábait, és mikor a szembeni testvérek meglátták, úgy derültek a nevetésben, és így föl-fölemelték fejüket. A Boldog József94 meg azt hitte, hogy rajta nevetnek. Már körbenézte magát, mindent, már megkérdezte testvérét, hogy:

– Valami van velem?

Ezek még nagyobban nevetnek, köztük Bari testvérrel az élen, mert ő közbeszólt, hogy:

– Biztos, náluk nem ilyen időjárás van, mint itten.

És ezen még nagyobb nevetés tört ki. Ekkor a testvér felállt, mint aki egy kicsit megsértődött, mert azt hitte, hogy őt nevették ki, elindult kifele, úgy léptek már utána, s mondták neki:

– Józsi, nem rajtad nevetünk, csak nem tudtuk… Menjél vissza, és nézzél Gyula bácsi lábára.

Hát Józsi csodálkozott, hogy mi ez. Visszajött, és így lenézett, erre ő is akkorákat, szinte hahotázott. Akkor értette meg. És ez akkor volt szó, mikor így maga alá szedte a lábait, akkor nem, hanem utána egyszer gondolta, megint így kinyújtotta, akkor mindig derültek a testvérek. Ez az este az imában így ment el, még a végén volt, aki megjegyezte:

– Hát a mai imánkat nem biztos, hogy az Úr Jézus elfogadta meg a Szűzanya, mert – azt mondja – végig ennyit nevetni!

Ha nem fogadtam volna el, akkor szóltam volna felétek és hozzátok.

Ez az, amit mondottam, hogy sokszor derültetek, sokszor örültetek, és jól éreztétek magatokat. És ezt azért itt hagytátok egy kicsit, ezt fogadjátok el. Erről lehetne most egyenként beszélgetni a kezdetben itt lévő testvérekkel, akik túl is vagytok95, hogy ott mertek-e egyáltalán szólni vagy nevetni. Pedig ott is ugyanúgy lehet, néha, megosztani, hogy öröm és boldogság járja át szíveteket, lelketeket.

Most nevettetek a Feltámadás után, mikor mindenki elmesélte, hogy:

– Nem akartunk ám lemaradni rólad, úgy kocogtunk utánad a garázshoz!

Mária:

S megkérdeztem:

– És mit kerestetek ott?

– Hát nehogy lemaradjunk valamiről.

– Hát miért? Én arra…?

Azt mondja:

– Hát arra mentél, s mi meg úgy követtünk téged hűségesen!

Jézus Urunk:

És ezen nevettetek nagyokat, derültetek nagyokat. De az előtt meg lehet gondolni, hogy mikor, lehet, hogy több év is eltelt, mire ilyen jó nagyot nevettetek, kacagtatok, derültetek, és jól éreztétek magatokat.

Hisz az ima ereje is egészen másképp indul el rajtatok és bennetek, mikor ilyen örömmel kezdtek el imádkozni, öröm és mosoly van az arcotokon, mint mikor így, így. Akkor sokszor Mária azt nézi, kinek mi lehet a baja. Gondolkozik, magában kéri is. De nem mindig kap rá választ, és csak nézi. S ilyenkor a szomorúság nagyon erősen ki tud rajtatok vetítődni, az arcotokon. Mert vannak valóban pillanatok, amikor valami történik, valami fájdalom és bánat jelentkezik, vagy szomorú hír, vagy betegségről hallotok, és próbáltok ezzel is eggyé válni, egyesülni, s akkor valóban nem így vagytok jelen az imában, hanem átélitek. De vannak olyan napok, amikor igenis, lehetne ezt az imát szeretet örömével kezdeni, ujjongani, felajánlani: „Uram, itt vagyok, fogadd el imánkat. Jól érezzük magunkat.”

Úgy-e, mennyivel más, hogy ha ilyen öröm szeretetében kezdtek el imádkozni, mintha csak: „Hát elmondjuk. Itt is voltunk. Ma vége lett, majd jövünk legközelebb.”

Meghallgatásra talál az az ima is, nehogy félreértés történjék köztetek! Csak a meghallgatása mellett van jelen az, hogy a fájdalmában indult el, és fájdalmában fejeződik be, holott lehetne egy kis bátorság, egy öröm és egy mosoly rajtatok és bennetek a felajánló kegyelem részében, a megtapasztalás szeretetében. Mert, úgy-e, sokszor és sokszor a kezdetekben ezen a helyen, míg nem mentetek át oda, hányszor és hányszor milyen jókat nevettetek, átéltétek az estét, éreztétek, hogy jelen vagytok, számíthattok egymásra még akkor is, ha nevetünk, mert a nevetésben is lehetünk egyek, mert összekovácsol bennünket.

Hisz hányszor és hányszor meg lehet tapasztalni mindazt, amit Én, Jézus Krisztus Uratok adok e kegyelem szeretete által a tanításban. Hisz ha most a jelent nézzük, a mindennapi élet így is nehéz, nem tudjátok, hogyan és miképpen haladjatok rajta és benne, és nem tudjátok, hogy „mi vár reánk, lehet, hogy már a jövő héten vagy a jövő hónapban”. És a szomorúság átölel benneteket, s ilyenkor egy kicsit magatokra kell ismerni, egy kicsit fel kell emelkednetek, egy kicsit örülni, mert az örömben lehet mondani azt, hogy: „Uram, én annak örülök, hogy Hozzád tartozhatok, testvéred lehetek. Hát milyen boldog ez, hogy én testvéred lehetek!”

Ha felméred ennek az értékét, akkor valóban tudsz örülni e szeretetben.

Mellette úgy is jelen van a fájdalom és a szomorúság a bánatban, és szinte nem tudod, hogyan és miképpen alakítsd ki életedet. De ha van, aki egy kis örömet és szeretetet áraszt feléd, az mindjárt mást tud nyújtani, és megváltoztatni a kegyelemben.

Milyen csodálatos, úgy-e, így végiggondolni és elmélkedni az engesztelést, a jelenlétet és a kegyelmet, amely megadatik mindenki számára, csak „én felkészült vagyok-e ehhez, és tudom-e befogadni, tudok-e vele érvényesülni és érezni, s akkor más vagyok, és akkor tudok figyelni a felebarát-szeretetre a kegyelemben”, és akkor a zarándoktestvérek is boldogan mondhassák azt, hogy: „Én is ide tartozom, és örülök, hogy helyem van itt, testvér lehetek, és a testvérben reám is számítanak.”

Most a zarándoktestvérek, néhányan, szóljatok, hogy nektek mit ad ez a hely, és hogyan élitek át az itteni jelenlétet – nem kimondottan most csak a fájdalomról beszélni, az öröm szeretetéről is és az eggyé válás kegyelméről is.

Hátul vannak, úgy-e, a zarándoktestvérek, most szóljatok.

Lovró József:

Aki nem szól, az lemarad a buszról!96

Na, gyerünk, negyvenen megszólalni!

Kádár György bástyatestvér:

Csak harmincnyolcan vannak.

Lovró József:

Harmincnyolcan?

Menjél97 hátra szépen, mindenkit szólaltass meg. Aranka kezdi, figyeljetek.

Zaja Sándorné Aranka:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Zaja Sándorné vagyok Markaz községből.

Hát, igaz, hogy ’96 óta járok ide, de nem minden alkalommal tudok eljönni, de mikor eljövök, mindig kapok valami ajándékot, és mindig várakozok és vágyakozok ide. És amikor huszonkét éves évfordulón, mikor itt voltunk, és mindig kegyelmet kapok, és mindig gyógyulást, mert mindig nagyon terhelten jövök, a családdal el vagyok foglalva, és az unokákat most, úgy-e, volt egy kis feladatom, hogy imára, keresztvetésre, és kértem itt őket, hogy adja meg a Jó Isten, hogy szülessenek meg, hogy legyenek nagymamai örömeim.

És két-három évvel ezelőtt már, és most már harmadik évben a visszaemlékezésen – egyet a sok közül emelek ki – ment a körmenet, és a körmeneten nagyon gyönyörű dolgokban volt részünk, nemcsak egyedül, mert többen is biztos, hogy megkapták és megtapasztalták, és a fény, ahogy kísérte a körmenetet, ezt már a tíz éves évfordulón is igen láttam, és tudtam végig, hogy jó helyen vagyok. És, ahogy a fény kísért, majd utána, ahogy jöttünk, volt a szeretet, a piros, a gyász-lila szín, a Szűzanya kékje, majd, ahogy elfordultunk a kápolna elé, majd ott a hófehér fal világoskék színt árasztott ki a kápolnából, és alig értünk volna ide a sátorhoz, mert azon elmélkedtünk meg gyönyörködtünk, akkor már kezdtek kijönni innen a kápolnából, és minden ember, az atyák, Marika, minden ember, akit láttunk, színaranyban volt, az aranysárga fény megjelent mindnyájatokon.

Ezt, már a huszonkettedik évfordulón is ugyanezt láttuk, akkor a huszonharmadikon is, és most is, a huszonnegyedik évfordulón is láttuk többen, nemcsak én, mert kellett látni másnak is ezt a nagy csodát.

És nagyon-nagyon jó érzés fogott el most is, vagy már, mikor évekkel ezelőtt, mert most is voltam virágvasárnap előtti szenvedésen, és évekkel ezelőtt is jöttünk még kocsikkal: Domoszló–Markaz községből, és öten jöttünk a személygépkocsival, és akkor a személygépkocsiba, ahogy a nap megsütte a szurkos, fekete utat, az színarany volt előttünk, ez a fekete, szurkos út. És mondom, nem szólok, de a többiek rögtön szóltak, hogy: „Nézzétek csak!”. Akkor felkaptuk a szemünket a Napra, és akkor, amikor felkaptuk, akkor láttuk a gyász-lila színt körben, a Szűzanya-kéket nagy udvarán, és a nemzeti-szín szalagot.

Hát ezeket. És mindig-mindig valami apró csodát, szeretetet, szívembe, lelkembe melegséget, és mindig nagy gyógyulást kaptam itt, mikor itt voltam. Mindig megterhelten, összeroskadva jövök, és mire haza érek, akkor a szívemben egy kis erő van, hogy a mindennapokban az unokák körül meg a főzésben, mindenben részt tudok venni jobban. Ezt mondva, hogy négyszer vagyok gerincre műtve és csavarozva, lemezelve meg nagyon sok műtétem volt már eddig, és hát mindig erőt meg mindent, felépülést megkaptam az Úrtól. És köszönöm továbbra is, hogy egyengeti utamat, és hogy a családot, hogy eggyé legyünk, és szeretetben, békében és egyetértésben legyen a család.

És köszönöm, Uram, Neked!

Mindenkinek nagy kegyelmet és szeretetet, békét.

Jelen lévő testvérek:

Köszönjük szépen.

Egy asszonytestvér:

Én szeretném megköszönni az én Drága Jézusomnak és a Szűzanyámnak, hogy mindig velem vannak, és a testvéreimnek, akik kiimádkozták itt fönt a Golgota-keresztnél: másodszor voltam itt, és megértették, hogy utcára kerülök. És imádkoztak, és egy napon belül lakást kaptam, otthonom lett. És ezt köszönöm az én Jó Istenemnek, hogy meghallgatott engem.

Köszönöm szépen!

Paulenka Sándorné Marika:

Uram, Jézusom, azért szeretnék szólni, hogy mindig eszembe jut, amikor Antal atya tanított bennünket, hogy örüljünk. És sokszor megtapasztalom otthon, az életben, amikor el vagyok keseredve vagy valamilyen szomorúság ér, betegség a családban, mindig eszembe jut, hogy Antal atya mit mondott, hogy: örüljünk. Mert az Úr Jézus akkor tud bennünket megérinteni, hogy ha örömben vagyunk; mert hogyha szomorúak vagyunk, félelemben vagyunk vagy aggódunk, akkor az Úr Jézus nem tud úgy megérinteni, hogy az Ő szeretetével átöleljen és segíteni tudjon nekünk, hogy észrevegyük azt a kegyelmet, amit Ő nekünk tud nyújtani.

Én nagyon köszönöm, hogy ide kerültem Sükösdre, nagyon sok kegyelmet kaptam, úgy a lányom gyógyulása, mint a saját gyógyulásomban.

Továbbra is kérem az Úr Jézust, hogy itt lehessünk örömben. Nagyon tudok örülni a testvéreimnek és annak, hogy én itt lehetek, meg hogy itt is maradtam.

Köszönöm szépen.

Jézus Urunk:

Így a mai nap ez a pár testvér szólt a zarándokok közül, pedig többen is szólhattak volna, hisz többen kaptak sok kegyelmet, megtapasztalást a meghívásukban, vagy hogy ki miért és hogyan jött el erre a helyre. De hát, ha ma csak ennyi testvér szeretett szólni, akkor ezt elfogadjuk, hisz tudjuk, a bűnbánat-időben is, és minden Golgota jelenlétében kiválasztjuk a testvéreket, akik a tanúságtételben szólnak felétek és hozzátok, és elmondják, hogy valójában ők miért is jöttek erre a helyre, mi indíttatta őket, hogyan érezték szívükben a meghívást, és a meghívásban hogyan próbálnak engedelmeskedni, hogy a kegyelem reájuk áradjon, és működhessen rajtuk és bennük. És így a bűnbánat-idő és a Golgota-idő alatt többen és többen szóltatok már, most e esztendőben is a jelenben és az elmúlt időben is, hisz most már ez elég régóta van jelen köztetek és bennetek, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok nemcsak a pásztortestvért hívom és várom a tanúságtételben, hanem hívom és várom a zarándoktestvéreket is: kiválasztok hol e helyről, hol pedig a kápolnában a szentmise alatt ki hol foglalt helyet, és a szerint szólt a megtapasztalásában, a felismerésében és az elfogadásában.

És tudjuk, hogy vannak olyan testvérek is, akik már többször és többször szólaltak fel. Ilyenkor van, aki méltatlankodik, hogy: „Az nem létezik, hogy ismét ugyanez a testvér szól, ismét ugyanez a testvér szól!”. Eltelik egy bizonyos idő, és ismét a testvér szól. Már ő is úgy szólt, hogy:

– Hát én, Uram, nem is tudom, hogy már mit kellene mondani.

Itt majd hívni fogom az Íródeákot, hogy ő itt majd segít nektek ebben az ő saját szavának gondolataival, hogy megválaszoljon arra, amit Én most elmondok nektek. Én, Jézus Krisztus Uratok, mikor kiválasztom például – így szoktam mondani – Mária keze irányában a második padban, vagy a harmadik padban, vagy az első padban az első személy, vagy a második, vagy a harmadik, vagy itt szólok, hogy a széken foglal helyet, vagy a padon foglal helyet, vagy az oszlop mögött, ismerős számotokra ez a kiválasztás. És mikor látjátok, hogy egymás után már egy testvér többször és többször fel van szólítva – most nem azt mondom, közvetlen egymás után, eltelik közte egy kis idő, és megint. S akkor a méltatlankodás megjelenik rajtatok és bennetek, hogy: „Miért ez?!”

Én, Jézus Krisztus Uratok akkor azért szólítom őt föl, mert nem arról beszélt, amit Én kértem tőle, és nem azt adta át, amit el kellett volna mondania. S Én ilyenkor várom.

S emlékezzetek, az elmúlt esztendőben meg azelőtt, az Íródeákot is egymás után többször szólítottam. Ő sem értette már, miért.

Mária:

Én nem szóltam neki, én csak felajánlottam és imádkoztam: „Uram, Jézusom, ha ismételten felkéred, add meg szívébe és a lelkébe, mit vársz tőle, és mondja el.”

Jézus Urunk:

És mikor elmondotta, azóta most nem volt felszólítva.

Tehát ő mondja el számotokra ezt a megtapasztalási élményt.

Kádár Györgyné Anna:

Igen, Uram, Jézusom. Ez akkor történt, amikor kiválasztasz három tanítványt, és egyik alkalommal egy picikét úgy éreztem, hogy: „Hű, de jó annak a testvérnek, akinek a vállára teszed a kezét, és hogy – úgy mondom – a szemébe nézel, hogy alszik, és hogy miért alszik, és miért nem tud imádkozni.” És pont a Gyuri, a férjem mellett ültem, de előbb nem szoktam ülni, csak ide-oda üldögéltem, és egyszer csak ott kötöttem ki mellette, és kiválasztottál, hogy szóljak, és teljesen – úgy mondom – sokkot kaptam, hogy most mit is mondjak, mert nem ez, nem ezt éreztem, hogy most arról kéne beszélni, hogy én mit éreztem ez miatt. És utána a következő alkalommal ismételten fölszólítottál, és akkor értettem meg valójában, hogy azt kéne elmondanom, hogy ez mekkora nagy ajándék, amikor kiállhatunk, mikor fölszólítasz, mikor érezhetünk, mikor kézzel foghatóan tapasztalhatjuk, és így én is, hogy valójában nem a Marika rakta a kezét a vállamra, és nem a Marika nézett rám, hanem Te, Uram, Jézusom. És akkor úgy ebből az erőből hogyan tudok élni az előttem levő héten, hisz Te tudod, hogy néha-néha igencsak a padlóra kerülök, és mégis hogy tudok fölkapaszkodni.

Köszönöm szépen, Uram, hogy ezt elmondhattam, ha erre gondoltál.

Jézus Urunk:

Igen, mert ez az, amiről beszélek nektek, mikor meghívlak benneteket a tanúságtételben, majdnem mondhatom, hogy minden alkalommal, de ha nem is, akkor egyszer, ha nem, a következőben biztos, hogy mondom: a tanúságtételben a megtapasztalásod e helyről – nem, nem tudom Én, hol jártál te, és te ott mit láttál, és azt itt elmondani.

Én, Jézus Krisztus Uratok itt választottalak ki, itt kértelek fel a tanúságtételre. Akkor próbálj erről a helyről beszélni, ennek a megtapasztalását, ennek a kegyelmét. Hisz most hogy mondta az Íródeák? Hogy ide-oda üldögéltem.

A Sáfár testvér is egyszer itt ült, egyszer ott ült, egyszer ott maradt egész hátul, ahogy bejövünk az ajtón, és mindjárt ott. És elindult a fájdalom, szenvedés Golgota alatt, hogy kimegyünk, úgy-e, a Gecsemáni kertbe a tanítványaimmal, és imára buzdítom őket, hogy imádkozzanak és virrasszanak Velem és Értem, hogy a félelem erőt ne vegyen rajtuk és Rajtam a félelemmel együtt. S akkor kiválasztom a tanítványokat, s akkor is így elindultam. Erre mit gondolt – csak gondolta! – Sáfár testvér? Így fölnézett, lehajtotta a fejét: „Uram, olyan messze vagy hozzám, mint Makó Jeruzsálemhez!”

Erre gondolt. Senkinek semmit nem szólt. Így maradt. Egyszer azt mondja, csak azt vette észre, hogy a vállát valaki megfogta:

– De ez nem te voltál! – így mondja. – Itt valaki más.

És akkor értette meg, hogy az Úr Jézus hogyan választja ki a tanítványokat – a jelképes tanítványokat, ezt mindig elmondottam, a jelképes tanítványokat! – a felismerés elfogadásában.

És akkor valóban lehet érezni, hogy van olyan, hogy talán szorosabban kell fognia az első kiválasztás részében. Amikor már másodszor tér vissza a tanítványaihoz, és akiket ismételve alva talál, hogy is mondja? Szinte ilyen melegen, simogatja őket, érzik a meleg kegyelmet, a szeretetet, a nyugvást, s akkor azt mondja:

– Aludjatok csak, ha fáradtak vagytok, hisz hamarosan úgy is mennie kell az Emberfiának, és ti is felkeltek, és követtek.

És ezt több testvértől szerettem volna hallani, hogy elmondjátok a különbséget a kettő között, hogy hogyan érint meg ez a kegyelem és ez a szeretet, hogyan tudsz különbséget tenni, hogy: „Igen, Uram, most kiválasztottál, szinte mondhatom azt, hogy erősen, hogy most én a jelképes tanítványod legyek. Imára kulcsolom kezem, és imádkozom. De megjelenik az álom, és elalszom. És ismét megjelensz, és akkor már szinte, mondhatni azt, szinte mintha ringatózva, lágyan megsimogatsz, átölelsz melegségeddel, és másképp élem meg ennek a jelenlétét.”

Úgy-e, testvérek, a bűnbánat-időben ezt többen megéltétek, s mégsem mertetek szólni róla?

Van-e még olyan testvér, aki el meri mondani, hogy ő hogy élte meg, aki kiválasztott lett a jelképes tanítványok közül?

Egy asszonytestvér:

Amikor az Úr kiválasztott tanítványnak, én otthon arra gondoltam, csak, hát úgy gondoltam, hát ez nem, hát szégyellem ezt, mondjuk így.

Annyira szeretem én az Úr Jézust, s akkor így gondoltam, hogy hát adna nekem valami olyant, nem tudom, nem. De nem, nem kérek én jelet, mert akkor azt hiszi, hogy hát nem hiszek, nem bízom Benne.

Na, lényeg az, hogy jött az Úr Jézus, és kiválasztott, és olyan erővel megfogta a vállamat, hogy most már tudtam: Ő az Úr Jézus – Marika így nem fogja meg.

És boldog voltam.

Ennyi.

Csomor Lajos:

És mi volt a második?

Az asszonytestvér:

A második… Ugyanakkor…

Csomor Lajos:

Ugyanakkor, amikor visszajött, akkor mi történt?

Az asszonytestvér:

Jaj! Jaj, értem, persze, persze, Ő ezt kéri, az Úr.

Csomor Lajos:

Mert akkor már nem szorított.

Az asszonytestvér:

Az Úr ezt kéri, persze!

Hát akkor már, én akkor elfogadtam, hogy Ő kiválasztott, és hogy valóban, akkor tényleg már csak egyszer szorított meg nagyon, így, jó erősen, és hát akkor már másodszor, akkor már nem úgy.

S gondoltam is magamban, hogy hát nem tudom, hogy miért így, hogy nem tudom, hogy miért, de hát az elég volt ám, mert azért egy csomó ideig még éreztem, hogy…

Egy csomó ideig éreztem, hogy fájt. Fájt.

Jézus Urunk:

A kereszthordozást is lehet érezni, mikor valakinek a lábát eltaláljuk a lépésben. Arról is lehetne beszélni, ki néha hogyan élte meg, mert volt, aki azt hitte, hogy eltörik a lába, és az nem igaz, hogy ezt az Úr Jézus akarja. Úgy-e?

Hogyan éltétek meg az ilyent is?

Lehet erről is beszélni, akik itt elöl foglaltak helyet, és átélték, hogy valaki, kirakva, vagy ha nem is rakta annyira ki, de a kiválasztott testvér a kereszthordozásával egy kissé, ahogy ti szoktátok mondani, megtaposta a lábát.

Lehet róla beszélni, aki megélte.

Reile Józsefné, Pacsirta:

Meg is csavarta az Úr Jézus a lábát az én lábamon egyszer, olyan erősen, és ki akartam húzni a lábamat az Úr Jézus lába alól, hát nem tudtam, és szó szerint így csinált, megtekerte az Ő lábát, és nem tudtam elvenni. De annyira fájt! De utána nem fájt, csak akkor éreztem.

Köszönöm szépen, Uram!

Minka testvér:

Egy alkalommal ott ültem elöl, oldalt, és az Úr Jézus megközelített kereszthordozáskor, s rálépett a lábamra, de olyan erősen, hogy ha nem tudom azt, hogy az Úr Jézus, biztos, hogy elkiáltom magam a fájdalomtól. De ez nem volt elég, hogy egyszer, hanem jött, és pumpálta szinte lábamat, taposta, taposta, taposta. Nagyon fájt.

De nagyon tűrtem, mert tudtam, Uram, Jézusom, ez Te vagy.

És hálás voltam, és köszöntem, hogy így megfigyelt és megtisztelt.

De az egyik ujjam viszont véraláfutásos lett, mert annyira megtaposott az Úr Jézus.

Soha nem fogom elfelejteni.

Köszönöm szépen!

Jézus Urunk:

S ez a megtapasztalásban, úgy-e, az, hogy Mária testvér oda megy a lábbal, mert ő nem biztos, hogy ilyent éreztek.

Ez a megtapasztalás a kereszthordozásában, hogy milyen a kereszt súlya. Mert úgy-e, a bástyák elmondották, hogy milyen nehéz, elmondották, mikor már bent visznek a helyemre, a kettő között is van különbség, de mégis nehéz. És lehet érezni, hogy milyen a súly a Kereszt hordozásában, amikor valamelyik testvérnek a lábára rálépek. Érezni a súlyt.

De a súlyban mégis azt mondom számotokra, hogy ez a szenvedés, amire azt mondjátok, hogy óriási, ez a szenvedés, amire azt mondottátok a bűnbánat-időben, hogy „nem igaz, hogy ezt lehet fokozni”. És minden pénteken fokozva volt számotokra a megtapasztalásában.

Mégis, Én így mondom számotokra: ez csak egy parányi abból a szenvedésből, amelyet Én végigjártam a megváltásért és a kegyelemért. Mert ez által tudtam számotokra elhozni mindazt, ami által most egyek vagyunk e örömben.

Mert ha ez a Keresztút a Golgotában ne lett volna, akkor ma hogy’ szólnék felétek, hogyan éreznétek a szeretet kegyelmét, hogyan lehettek ennek tanúi, és hogyan ismeritek fel mindazt, amit megtapasztalhattok?

Mert Én, Jézus Krisztus Uratok sokszor és sokszor megadom számotokra, hogy meg lehet tapasztalni mindazt, aminek részeseivé váltok, mert nemcsak nézitek és nemcsak szembe álltok vele, hanem meg lehet tapasztalni a kiválasztásban, vagy – ahogy mondta a testvér – a lábtaposásban. De van olyan is, aki addig-addig helyezkedik, míg kiszámolja magának, „talán most én leszek a meghívott a kiválasztásban”, és mikor belenyugodunk és megmaradunk egy helyen, és nem változtatunk, akkor vesznek észre, és akkor választanak ki, hogy te is szólj a tanúságtételben, testvérem. Mert nem mindig azt kell, hogy „most itt ülök, ott ülök, amoda ülök, hátra ülök, megpróbálom kiszámolni, hogy múltkor innen hívott ki, hát akkor most oda ülök, mert most biztos onnan fog lenni”.

Ez nem így működik.

A kegyelem nem így van jelen rajtatok és bennetek.

És Én látom, testvéreim, a ti szíveteket, hogy kinek van szüksége szólni a megtapasztalás szeretetében, hisz fontos, hogy érezd és értékeld a kegyelmeket.

Hisz vannak itt olyan testvérek, akik ma nagyon-nagyon hallgattak, nem mertek semmit szólni, pedig ők is annyi sokféle ajándékot és kegyelmet kaptak, de most még úgy könyvelik el, hogy: „Ez a sajátom, ezzel élek. Majd, ha már betelek vele, talán megadom másnak is, megosztom velük.”

Nem baj, csak örüljön, és ha majd betelik vele szíve és a lelke, és érzi, hogy most már kiadhassa, akkor megadja másik testvéreknek is, hogy „igen, van ilyen kegyelem a szeretet jelenlétében, mert boldog vagyok, hogy én itt lehetek, boldog vagyok, hogy kiválasztott lehetek, boldog vagyok, hogy tanúságtételt tehetek”.

Hisz íme, itt van köztetek testvéretek, aki, úgy-e, ritkán jön el közétek, de azért, mert mikor a pásztorotok itt van, akkor ő állt helyt otthon. De amikor itt van köztetek, akkor őt is eltölti az öröm szeretete, és örömmel jön, mert „én is ide tartozom, én is ennek a Közösségnek a tagja vagyok, és ehhez a Közösséghez tudok szólni”. És ez a testvér örömmel szólt felétek és hozzátok azon a bizonyos nagy napon98, amikor vártátok.

Én most kérem, hogy ismét szóljon egy pár szót a testvérekhez, ha eljöttél, hogy megtapasztald az örömet is. Hisz tudod, voltál már örömben is többször és többször. De örülünk, hogy elfogadtad a Közösséget a felkérésben.

A megszólított testvér:

Igen, megtapasztalni itten az Istennek a jelenlétét, az egy óriási, nagy dolog. Sokan nem is tudják az Istennek a jelenlétét megtapasztalni. Ez a kegyelem által, a természetfölötti, amit az Isten adott az ember számára, annak alapján tudja megállapítani a szenvedést s a boldogságot. És a szenvedés által kapunk Istentől boldogságot. Aztán, mikor szenvedünk, nemcsak a bűneinkért szenvedünk, hanem kapunk Tőle egy lelki erősséget, biztonságot. Ezért kell tudatos kereszténynek lenni, tudatosan élni a vallást, és a szerint gyakorolni, persze nem könnyű, az ember téved, de vissza kell jönni. És mindig kérni kell a Szentlelket. A Szentlélek, az a Harmadik Isteni Személy, inspirálja az embert, hogy cselekedjen jól, és hagyja abba a bűnös dolgokat. Tehát járatosnak lenni a vallási dolgokban. Óriási.

És kérni kell naponta, amikor fölkelünk reggel, hogy ma mit szeretnénk megcsinálni, hogyan, mit terveztünk, az Istentől kérni a kegyelmet. Az sokat tesz.

Vagy van, mikor pillanatok alatt: „Jaj, mit is kell csinálnom? Jaj, igen. Ezt kérem, Uram.” És megadja.

Tehát meg kell tapasztalni.

És áldozat-meghozatal nélkül nem tudjuk az Istennek a jelenlétét, az Istennek a jóságát megérezni.

Isten mindig adott, a világban választott ki személyeket, akin keresztül szólt, Ószövetségben is, Újszövetségben is, nézzük meg, és mennyire az embert felemelte lelkileg. Azt mondja: Isten nélkül nem tehetünk semmit.

Az egyik pap mondta, hogy ő majd mit, hogy, mint csinál. Nem azt mondja: Jézus teszi velünk. Mindig a Jézus.

S az első az ima, amely által az emberi lélek át tud alakulni. Megadta az Isten az első parancsnak, a Tízparancsolatban, az imát. És ha betartanák az emberek a Tízparancsolatot, tudnák, a világban nagy boldogság lenne.

A börtönök nyitva volnának, nem volna annyi nagy rossz, ami van a világban, annyi szerencsétlenség, halálesetek. És még több ember el tudna férni a Földön, nem amennyi most van, még több a kegyelem által.

És Istentől nekünk kérni kell. Mi itt vagyunk, és sokat kell kérni. És lesz részünk a boldogságban.

Nagyon fontos.

Mi is emberek vagyunk, nem tudunk fölmenni magas szintre, de azért igyekezni kell, és akkor az Isten megadja, és látni fogjuk.

És a vallási dologban tájékozódni, azért kell a kicsi gyermekeket nevelni az Isten-hitre, mit fogadott ő el, és ő is lássa a tapasztalat alapján, és így tud haladni előre. Mert akkor az ember élete értékes. Isten meghívta az embert munkatársainak, s akarja az embert fölemelni lelkileg. És azt fogadjuk el, és törekedjünk. Mert ha törekszik az ember, az már egy pozitív dolog, és jobban ki tud bontakozódni. De ha még kap hozzá, az még nagyobb.

Én, amikor a Szentföldön jártam először – hát egyszer voltam még –, sokat magyaráztuk, hogy a Föltámadásnál a két tanítvány megy, szomorú, csatlakozik hozzájuk egy fehér ruhás férfi, nem ismerik föl. És amikor oda érnek Emmauszba, el akar menni: „Ne menj el! Gyere mihozzánk, majd elmész holnap.”

S amikor Egyiptom felé mentünk be, akkor láttam, hogy mennyi homoksivatag van, s ahogy közelebb értünk Zsidóországhoz, mennél több oázis volt, tehát a fák és a víz.

S miért mondta azt, hogy, a két tanítvány: „Ne menj el! Maradj itt. Majd holnap menj el.”

S akkor értettem meg, mikor ottan jártam Emmauszban, abban a templomban, azon helyen, ahol megtörtént ez az eset. Az olyan élmény volt számomra, hogy az valami!

Tehát Isten-i élmények szükségesek. Az Isten mindig ad. Csak eljut-e hozzánk?

De sokan mondták az ima által a jócselekedetek is, csak csinálni kell a jócselekedeteket, semmi több, aztán menni fog, menni fog. És hogy azt gyakorolják, ezért kell az, hogy jót tenni, ne a rosszat. S lelkileg erősnek lenni, az megint egy másik, nagyon nehéz, nem könnyű. Míg élünk a Földön, addig igyekezni kell, akár fiatalok vagyunk, akár idősebbek vagyunk: mit tudok én megtenni, mekkora az adósságom, és én tegyem, a többi az Úrnak a dolga.

És Isten jelenlétében lenni, Jézussal, Máriával, a szentekkel. Nagyon sokat tesz, nagyon sokat tesz.

Máriát is.

Sokat megértem, mert zarándokoltam sok felé. Vagy eljöttem ide, itt is sokat kaptam lelkileg, biztosan. De amikor én megyek zarándokútra vagy jövök ide, már előre készülök lelkileg, már előre. Ez fontos. Legalább egy-egy mondatban naponta mind közelebb hozzám. Ha nem sikerült eljönnöm: Miért? Nem probléma, de majd kapok.

Vagy lélekben itt lenni. Nem bírtam eljönni valamiért, de lélekben itt lenni. És akkor részesülök abból az áldásból. Úgy-e?

Emlékezzenek vissza, lehet, hogy a… Voltak nagyszüleik, s mikor haza jöttek a templomból, akkor azt mondták: Részesítse az Isten azokat is, akik nem voltak a templomban, a szentmise-áldozatból.

Egy szentmisén, ha részt vesz, többet ér, mintha 300 napig éjjel-nappal imádkozna, olyan nagy.

Persze nem tudjuk megérteni a szentmisét, de elmegyek: kaptam Istentől, más vagyok.

Más az, aki eljár a templomba, és más az, aki nem jár a templomba. Tudja?

S a gyermekek élménnyel jönnek haza a templomból, vagy aki eljön a templomba a szentmisére. Közre kell működni a szentmisén, nem hallgatni kell, hanem részt venni: hogy tudok benne, a szentmisén, részt venni, úgy kapok lelkierőt, lelki táplálékot, és akkor tudok cselekedni.

S az Isten sok mindent meg tud mutatni. Rengeteg csoda történik, rengeteg, én már kitapasztaltam: kisebb-nagyobb csodák történnek velünk, csak föl kell rá figyelni, csak föl kell rá figyelni. Én már régóta figyelem, úgy-e, tanultam hittant, meg lelki életet próbáltam élni, ifjúsági, meg azelőtt is, gyermekkorban is, még, úgy-e, még tanítottak bennünket, hogy bizony, bizony, bizony, közre kell működni, hogyan működök közre.

S a szentmise a legtöbbet tesz, a szentségek, a szentségek és a Szentírás. Ezt mondta az Iván is Medjugorje-ben, a Szentírás, a szentségekre való fölkészülés lelkileg. Ez biztos. És a Szentírás.

Jó. Köszönöm.

Jézus Urunk:

Hisz ma a szentmisét adtam Én is számotokra, számotokra, hogy hogyan érezzük, és hogyan éljük át, s hogyan érezzük a titkát, varázsát, amibe bele tudom élni magamat én is. És fontos ezt felismerni úgy, amikor más mondja el számotokra, hogy milyen nagy kincse és ajándéka van neki, ha tudok benne hinni, és ha el tudom fogadni, és az elfogadás által tudom érvényesítni nemcsak magammal és magamban, hanem másokkal is eggyé tudok válni, és belevinni ehhez a kegyelemhez és ehhez a szeretethez.

Fontos, hogy hogyan élem a mindennapjainkat, mert a mindennapok, azok ajándékok. A mindennap-életet megélheted, kegyelmeket kaphatsz, tanulhatsz, érezheted, hogyan működik rajtad és benned, de figyelni kell, hogyan ismered fel, és hogyan tudsz te élő lélekkel és jelenléteddel belekapcsolódni a mindennapi élet ajándékába, amely nap mint nap megjelenik számotokra. Mert ha megjelenik, akkor a kegyelem ajándékot tud nyújtani a felismerés által. S akkor tudod, hogy kinek a testvére és kinek a gyermeke vagy. Hát akkor boldogan mondhatod: „A Mennyei Atya gyermeke vagyok és Jó Jézus Krisztus Urunk testvére, és az Édesanya gyermeke, akik nap mint nap jelen vannak a mindennapi életemben, és ebből az életből merítem az erőmet, s ezzel az erővel tudok menni és haladni a mindennapokban. És a kegyelem így jön el felénk és hozzánk, és ölel át a meghívások által.”

Így a tanítások a megemlékezésében ma lehet, hogy nagyobb szerepet adtak és nyújtottak számotokra, mint most kimondottan, hogy hogyan és miképpen történt meg talán egy zarándoklat, vagy egy tanúságtétel, vagy egy megtapasztalás a jelenlétben, amelynek részeseivé váltatok. De Én tudom mondani számotokra, hogy a mai nap ajándéka is öröm, és erre az örömre építettem fel a mai megemlékezést, hisz még ebben az örömben élünk, hogy boldogan mondjuk, hogy: „Feltámadt Krisztus e napon. Örüljünk és vigadjunk, hogy mi ebben tudunk hinni, és a hit szeretete vezet bennünket, és megadja azokat a kegyelmeket e hit szeretete által, amire szükségünk van a megemlékezésben is, mert figyeltünk egymásra, figyeltünk testvéreinkre, figyeltünk a jelenlévőkre, megemlékeztünk azokról, akik már nincsenek közöttünk, vagy ma nincsenek közöttünk, hogy érezzék, hogy egyek vagyunk továbbra is az egységben. És ez az egység kössön össze bennünket, és segítsen, hogy ez által tudjunk haladni e meghívásban és e küldetésben.”

Hisz a meghívást és a küldetést, ha kell, minden nap megadom szívetekhez és lelketekhez, csak nektek kell felismerni, nektek kell elfogadni, és nektek kell eggyé válni.

Én, Jézus Krisztus Uratok senkire sem erőltetek rá semmit, Én szeretetből szólok hozzátok, és ezzel a szeretettel adom meg a meghívást, és ezzel a szeretettel várom, hogy ismét egyek legyünk, s egyek maradjunk e egységben. És akkor tudunk örömmel végignézni a testvéreken a felebaráti szeretet által, és akkor tudjuk azt, hogy ez a mai ünnep ezt hozta el számotokra.

Lehet, hogy mást vártok és vártatok, hisz vannak mindig ebből a hosszú időből, amit még ki lehetett volna emelni, el lehetett volna hozni hozzátok és felétek, ahogy némelyek ezt megtapasztalták, ahogy ezt átélték, ahogy részeseivé váltak, de a huszonnégy esztendőt az évben nem tudom nektek ma mind megadni. Ma próbáltam nektek Én, Jézus Krisztus Uratok – hogy mondja kiválasztott testvér a fájdalom, szenvedés Golgotáján a felajánlás végén?

– Uram, Jézusom, a megtisztelő bizalommal hozzám forduló testvéreim kérését próbáltam összeszedni, mint egy szép virágcsokrot, a felajánló kérésben és a mérhetetlen hálában Eléd helyezni.

Ma Én, Jézus Krisztus uratok próbáltam így összeszedni e emléket az emlékezésben, hogy átnyújtsam számotokra, hogy részeseivé váljatok, és örüljetek neki, hogy ma ezeket adtam nektek. Hisz mind nem lehet megadni, mert a mindből sok lenne. Volt benne, úgy-e, öröm, volt benne átélés, volt benne egy kis fájdalom megtapasztalása, voltak tanúságtételek, voltak, akik a saját maguk megélését, kegyelmét és ajándékát adták át, és voltak, akik a beállásról is mutattak számotokra, hogy hogyan is történt.

És ma nem mondottam el, hogy a gyógyító kenetben, mikor már nem így adtam oda testvéreknek, hanem így imádkoztunk, akkor féltek, hogy „mi nem részesülünk belőle, csak, akik ott vannak előtte”, holott mutattam számotokra, hogy ha jelen van a kegyelem, és így próbálom felétek árasztani, és lehet érezni a melegség szeretetét, érezni, hogy hogyan árad feléd és hozzád, és hogyan próbál megerősíteni e kegyelemben.

Fontos, hogy ezeket tudjátok felismerni, elfogadni, és örülni, hogy ennek ti is részesei voltatok.

Most már úgy lehet mondani: voltatok. De azért megmaradt bennetek, nem felejtettétek el, és nem taszítottátok el magatoktól. Mert az egy szép emlék, az emlékben egy öröm, és az öröm, amely átölel, amely mosolyt fakaszt arcotokra, szívetekbe, s akkor szeretettel tudtok egymásra tekinteni.

És így a mai nap részesültetek az imában, részesültetek az áldásban, az Élő Evangélium áldása áradt reátok, töltötte el szíveteket és lelketeket, hogy öleljen át, melegítsen, és adja meg továbbra is a meghívást, és a meghívás küldetésében tudjunk haladni rajta. S akkor örömmel és boldogan élünk e mai nap ünnep-ajándékából, amelyek ma megelevenedtek előttetek, rajtatok és bennetek, mert a kegyelem szeretete a mai napban így jött el felétek és hozzátok, és ölelt át.

S ennek reményében most szeretettel és örömmel énekelve e ünnep ajándékában, hogy évfordulóra jöttünk.

Jelen lévő testvérek:

Évforduló Ünnepére99

Ide jöttünk e szent helyre,

Amit az Úr megáldott,

Fényével elárasztott.

Kápolnát is azért kérte,

Alvó embert felébressze.

Szeretetnek szaván szólt,

Figyeljetek nagyon jól!

Ismerjed fel Istenedet,

Aki vezet benneteket!

Kápolna is felépült.

Aki eljön, üdvözül.

Tekintsél fel oltárára:

Jézus vár Jó Szűzanyával.

Hódolj tiszta szíveddel,

Áldjad igaz lelkeddel!

A gonoszság nagy a Földön,

Megtéveszti a jó lelket.

Közel van a tisztulás,

Figyeljed Urunk Szavát!

Szeretetedet növeljed,

Irigységedet fékezzed,

Bánjad meg a bűnödet –

Felkarol Ő tégedet.

Amit Atyám eltervezett,

Ellene semmit nem tehetsz.

Borulj le Lába elé,

Adjál hálát mindenért!

Az Oltári Nagy Szentségben

Imádunk és áldunk Téged!

Láthatatlan Fényeddel

Erősíts fel bennünket! Ámen.

Jézus Urunk:

Részesülve e csodálatos énekkel az évforduló ünnepében, így a mai nap, mivel részesültetek az áldásban, így az ünnep vége felé járva az emlékekben, az átélésben és a megtapasztalásban. Nézem szíveiteket, és majd testvérem fogja még jobban figyelni, hogy mit lát rajtatok, hogy öröm és szeretet övezi át arcotokat, vagy éppen szomorúság és bánat? Hisz az ajándék eljött hozzátok a megemlékezésben, megérintette minden testvérem szívét, aki megnyitotta, és aki befogadta e kegyelmet, és ez a kegyelem átölelte, megerősödve, hogy ismételten felkészülni egy újabb esztendőre, amely ismét megkezdi működését. Hogy hogyan és miképpen veszel rajta részt, az mind rajtatok múlik.

Én, Jézus Krisztus Uratok továbbra is megadom a meghívást, megérintem szíveteket és lelketeket. Kiválasztott testvérem is megadja felétek és hozzátok kérését, hogy:

– Jöjjetek, testvéreim, szükségem van reátok, hisz ma örömünnepben vagyunk. De, úgy-e, hamarosan itt lesz ismét a fájdalom, szenvedés Golgotája. És hogy érezzem jelenléteteket, érezzem azt a segítséget, s azt a kegyelmet, amivel ti megerősítitek szívemet, és így az igenben úgy tudok elindulni, ahogy ezt Jó Jézus Krisztus Urunk várja tőlem. De ehhez szükség van a ti segítségetekre.

Én megköszönöm minden testvéremnek, aki elfogadta a felkérést, s aki elfogadta a meghívást, és a felkérés meghívásában a szerint cselekedett. Hisz tudom, vannak testvérek, akik nem mindig tudnak eljönni, hisz más a feladatuk, de azt mondják, „lélekben veletek vagyunk, lélekben elkísérünk, és ott vagyunk”.

Ez mind szép és jó, de kell, akik azért itt is vannak, mert Mária testvéretek azok által kapja az erőt és a kegyelmet a felkészülésben.

És így, ha ő is felétek fordul, és kéri, hogy jöjjetek, hallgassátok meg az ő kérését is.

Lovró József bástyatestvér:

Dicsőség Neked, Istenünk!

Jézus Urunk:

Uram, Jézus, köszöntünk most Téged…100

Jelen lévő testvérek:

Szeretetből fakadt ez az ének.

Tengernyi sok bűnnel megbántottunk,

Bocsásd meg, hogy olyan rosszak voltunk.

Szeretetünk, ha Egekig érne,

Jézus Szíve boldogságban élne.

Testvéreim, szeressük hát egymást,

Ne okozzunk Jézusnak csalódást.

Uram, Jézus, azért imádkozunk,

Bűneinktől szabadítsd meg múltunk.

Szeretetünk legyen határtalan,

Így kívánja Jézus, az Ártatlan.

Örömünk csak akkor lehet teljes,

Ha szívünk tiszta, igaz és türelmes,

Megbocsátás lakozik közöttünk –

Tanításhoz csak így készülhetünk.

Uram, Jézus, szívünket kitárjuk,

Fohászkodunk, segíts eggyé válnunk.

Ne engedd, hogy szanaszét széledjünk,

Tartsd meg a mi kicsi Közösségünk!

Megbocsájtás, szeretet és béke –

Fogadjuk meg, Jézusunk ezt kérte.

Így éljünk majd nagy-nagy boldogságban,

S egykor Jézus drága otthonában.

//: Glória szálljon a Mennybe fel,

Jöjjön a Földre a béke

És az emberi szívbe a jóakarat.

Ámen. Ámen. ://

Dicsőség és hála, Uram, Neked!

Dicsőség és hála, Uram, Neked!

Dicsőség és hála, Uram, Neked!

Hozzászólások lezárása.


Keresem az(oka)t a rendelete(ke)t mellyel elvették a templomok közvetlen környezetét a plébániáktól, hogy ily módon szabadkőműves tereket varázsoljanak és elszívják az emberek pozítív energiáját!!!
Kategória
Uram, vágyom erre a tisztességre és a drága kiváltságra. Ha élvezhetem ezt, a mennyet a földön érzem majd. Tégy engem minden dolgomban igazzá, hogy ma, holnap és mindennap színed előtt maradhassak, mert szeretném nevedet mindörökké magasztalni.Map"Hűséged végtelen, Atyám nagy Isten, Elhat a mélybe az egek fölé, Irgalmad nem fogy a múló idővel, Ki voltál az maradsz mindörökké. Hűséged végtelen, hűséged végtelen, Mindennap új áldás árad reám. Hiányom pótolod hatalmas kézzel, Hűséged végtelen, Uram hozzám!"
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te kifelé nyújtasz! Az élet tükröt tart cselekedeteidnek. Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet! Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat! Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled, te is légy türelmes és mutass tiszteletet! A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes. Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz! Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi...Free counters!
Megelégedni az élettel
Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz. (Wass Albert)
HonlaprendszerüNK

2010. december 17-e óta szerkeszthetetlenek:

2013. február 26-a óta szerkeszthetetlenek:

2015. január 22-e óta szerkeszthetlenek:

Jézus az Emberiséghez
Legutóbbi hozzászólások
    2017. november
    h k s c p s v
    « okt    
     12345
    6789101112
    13141516171819
    20212223242526
    27282930