1961. március archívum

PostHeaderIcon Mennyeiek üzeneti Kindelmann Erzsébet által

Lelki küzdelmeim

“Már régóta várok rád”

Az Úr útja, melyen vezet, nem szakad meg soha, csak mi térünk le róla. Én is letértem. Az özvegységgel járó sok gond és fárasztó munka felőrölte lelki összeszedettségemet és így lassan eltávolított Istentől. Az állandó sok munka, a puszta létfenntartásért folyó hosszas küzdelem homállyal borította el lelkemet, annyira, hogy hitem szilárdságát támadta meg. A sok küzdelem elém, állította a nagy kérdőjelet: Látod, mindig mondtam, minek neked a nagycsalád? És ami azelőtt szent volt előttem és tartalmat adott életemnek, az most mind üres ostobaságnak tűnt fel előttem. Egyik munkahelyemről a másikra menesztettek. Ilyenkor még nagyobb lett a nyomor és még nagyobb a kísértés. A gonosz állandó zaklatásai: “Mit áltatod magad? Úgyis tudod, hogy te már rég feladtad volna a harcot, csak nem tudod, mit szólj gyermekeidnek, hogyan mondd el azt, amit magad sem hiszel. Vedd le már ezt az álarcot, meglátod, megkönnyebbülsz. Hiszen ez a legnehezebb életedben. Úgyis rá fognak ők maguk is jönni, amit te titokban tartasz.”

Erre megtorpantam, és egy pillanatra az elhomályosult Isten képe jelent meg lelki szemeim előtt. Ez nagy harcot indított meg Ielkemben. Felfohászkodtam Istenhez. Le nem írható, szóval ki nem fejezhető lelkiharc indult meg bennem. Hajmeresztő, idegfeszítő hosszú küzdelem, mely sok gond között őrölte Ielkemet hosszú évekig. Elmentem ugyan a szentmisére, de ez olyan üres és fárasztó volt számomra. Abban az időben kétműszakos voltam a munkahelyemen, még vasárnap is dolgoztam. A gyerekek a délelőtti, én meg az esti szentmisére voltam beosztva.

Jobb is volt ez így, mert legalább nem látták összeszedettségem hiányát. A szentmisét ima helyett unatkozó ásítozással töltöttem. Egyszer aztán elhatároztam, nem megyek ásítozni többé. Aznap a gyermekek ismét délelőtt hallgattak szentmisét. Én már nem is nyugtalankodtam miatta, hogy nem megyek, és nekiláttam a nagymosásnak. Közben este lett, és a gyermekek figyelmeztettek: “Édesanyám, fél hat van!” Én bosszankodtam emiatt, de hat óra előtt néhány perccel legnagyobb fiam így szólt: “Tessék sietni!” – Ez felrázott.

Elmentem, de nem is tudtam, hogyan szóljak Istenhez. Folyton a járt az eszemben, hogy milyen ostoba is vagyok. A Kármel böjtjét miért is tartom meg, üres mánia az egész. Hagyd már abba az egészet! El is határoztam, hogy nem tartóztatom meg magam a húseledeltől, úgyis olyan silány a táplálkozásom. (Ezt mindig megtartottam minden nehézség nélkül, csak úgy szokásból.) Mikor hazaértem, magam sem tudom hogyan, a Szűzanya kis-zsolozsmája került a kezembe. Kinyitottam, és elkezdtem imádkozni, de most mormolásnak tűnt, pedig azelőtt Istenhez emelte lelkemet. Elővettem régi elmélkedő könyvemet, de hiába erőlködtem, sötét, rideg némaság vett körül. Sírva fakadtam. Isten nem akar ismerni többé. Nagy lelki szorongásaim lettek, és olyan gondolatok leptek meg, melyeket káromlás lenne leírni. Csak egy szóval említem meg ezeket. De nem! Még ezt a néhány szót sem írom le, nem merem. Viaskodásom közben a gonosz szörnyű szavakat hallatott lelkemben. Azért engedtem meg ezeket, hogy lásd be magad is, és ne küzdj tovább!

Nem folytatom tovább, hisz úgy sem lehet ezt szavakkal érzékeltetni. Így tartott ez egészen addig (kb. 3 évig), míg egy napon C. leányom így szólt hozzám: “Ma két órakor lesz doktor B. temetése.” Ekkor már egy óra volt. Ez nagyon szíven ütött. Sietve öltözködtem, hogy el ne késsek. Amikor a ravatalozó helyiségbe értem, zokogás vett erőt rajtam. Arra gondoltam, neki már jó. Ő igazi karmelita volt, szentéletű és példaadó. De én eljutok-e oda? “Ne sírj!” hallottam szelíd, kedves hangját, ahogy csak az üdvözült lélek tudhat szólni. “Menj vissza a Kármelbe!”

Másnap vasárnap volt, július 16-a, Kármel ékessége és Királynője ünnepe, a templom búcsúja. Már korán reggeltől ott tartózkodtam késő estig. Nagy nehezen elindultam gyónni. Szörnyű lelki szárazság emésztette a lelkemet, semmi bánatot nem éreztem. A feladott penitenciát is csak gépiesen végeztem el. Közben arra gondoltam, ez a sok nép mind a Szűzanyát dicséri, de hogy én is dicsérjem, az nem jutott eszembe. Csak a B. testvérre gondoltam, az őrá való gondolás megkönnyítette lelkemet. Ő indított el a Szent Szűzhöz: “Menj, borulj le Eléje!” Én mentem, de a lelkemben semmi megnyugvást nem éreztem.

Késő este volt, mire hazaértem. Otthon olyan különös érzés lepett meg, mintha ütött-kopott lelkemet a Kármelben hagytam volna. Noha a vacsora volt aznap első étkezésem, nehezen fogtam hozzá éhségem csillapításához. Ismét mellém szegődött a gonosz kísértés: “Ostobaságot csinálsz. Mire jó ez? Pihend ki magad jól, és térj napirendre a dolgok felett!” Nehéz szívvel sétáltam ki a kertbe, hol az est csendjében megeredt könnyeim zápora. A csillagos ég alatt a kertünkben levő Lourdes-i Szűzanya szobra előtt mély áhítatba merülve imádkozni kezdtem. Másnap reggel az én kedves kis kápolnámba mentem. Ide jártam, mint fiatal kismama kis gyermekeimmel. Itt szoktunk az Úr oltáránál találkozni a B. testvérrel. Most is az ő áhítata vitt oda. Útközben találkoztam néhány régi ismerőssel, akik mint példás kismamára emlékeztek rám. Ez nekem nagyon rosszul esett. Úgy éreztem, hogy most meg a gonosz hiúsággal kísért. Szívemből felfohászkodtam: Égi Anyám, ne engedj el! Soha többé nem akarok hűtlen lenni Hozzád! Fogj szorosan! Félek önmagamtól. Oly bizonytalan a járásom!

A szentmise alatt állandóan az Úr Jézust kérleltem: Uram, bocsásd meg vétkeimet! Nem mertem az Úr asztalához járulni. Aki mellettem ült, nem egyszer karon ragadott, hogy menjünk már!

Ezekben a napokban oly kegyelmeket kaptam, amit az Úr azoknak ád, akik gyengék és lábadozók. Egy nővér, aki mellettem térdelt, így szólt: “Idetérdelek én is maga mellé, hogy én is szent legyek.” Ó, én tudtam, hogy az Úr Jézust látja és érzi bennem. Utána állandóan könnyes szemmel jártam. Az Úr Jézus iránt érzett szeretet és mélységes bűnbánat érzete könnyel fátyolozta szememet. Nem akartam többé a világba nézni, és csak a csendességet kerestem, hogy állandóan halljam az Úr szavát. Mert azóta Ő beszél velem. Ó, ezek a bensőséges beszélgetések oly nagyon egyszerűek!

Arra kértem Őt, hogy engedjen elmerülni kegyelmei tengerébe, és buzgón kértem, hogy gyermekeimet is vonzza közelébe. Megígérte, hogy kérjem csak állhatatosan, Ő meghallgat engem. Míg mély áhítatba merülve imádtam, a gonosz így szólt hozzám: “Hiszed-e ezt a hatalmát? Ha volna, megtenné, mert ez neki is jólesne.” Szörnyű arculcsapás, összeszorult a szívem… Közben az Úr Szent Arca jelent meg lelki szemem előtt, és így szólt:
“Nézd megkínzott Arcomat és meggyötört Szent Testemet! Nem azért szenvedtem-e, hogy a lelkeket megváltsam? Higgy és imádj!”
Ekkor felindítottam magamban a hitet, reményt és szeretetet, és kértem Őt, hogy ne engedjen elszakadni soha többé. Láncoljon szentséges lábához szorosan és rövidre, hogy csak Őmellette maradjak, mert így biztonságban leszek. Ő pedig arra kért, hogy mondjak le önmagamról, mindenről, mert nagyon is szétszórt és világias vagyok. Igyekeztem minden erőmmel megtenni ezt.

Utána minden úgy alakult körülöttem, hogy mindinkább Hozzá sodródtam. De Ő csak tovább sürgetett: “Nagy kegyelmeket szeretnék neked adni. De akkor mondj le teljesen önmagadról!” Nehéz szavak voltak ezek értelmemnek. Ezért megkérdeztem, képes leszek-e erre? “Te csak akarj, a többit bízd rám!”
Sokáig vergődtem így, míg az Úr világossága fényt derített elmémre és lépésről lépésre vezetett. Ezeket a lemondásokat a család keretén belül kellett megtennem.

Míg utolsó fiacskámmal éldegéltem együtt, addig nem volt előttem világos a lemondások értelme és értéke. A lakásomban mindig összébb kellett szorulnom, hogy helyet adjak a családalapító fiaimnak. Ez igen nehezemre esett, mert nagyon is szétosztottam a lakást, mely négy szoba összkomfort. Még a nagy ebédlő volt birtokomban. Erről is lemondtam, de nagyon nehezen. Amikor kiköltözködtem, az elmúlt kedves és szomorú emlékek meglepték gondolataimat. Végigvonult előttem a sok családi esemény, a meghitt karácsonyesték, a lakodalmak, a kis unokák keresztelési ünnepségei, az ínséges esztendők szegényes terítéke, amikor is éveken át reggelire csak zsíros kenyérrel raktam körül az asztalt. Az éveken át üres főzelékek, melyek mellé mindig szépen fényesített almákat raktam, és mindig szépen terítettem, hogy a gyermekek ne érezzék az ínséges esztendőket. Vígan jártam-keltem köztük, lelkemben az állandó szorongó érzéssel és az élelmezés nehéz gondjaival. Szóval ez a szoba is a szívemhez nőtt, ez tette nehézzé a lemondást. Most egy másik szobába költözködtem, és úgy gondoltam, ide fészkelem be magam emlékeimmel. Ez a gyermekszoba volt. Itt lelkem békés, nyugodt lesz, most már nem kell folyton költözködnöm. Nemrég nősült legkisebb fiam. Őt is lakáshoz kellett segítenem, így erről a szobáról is lemondtam. Érzem, hogy ezt az áldozatot is az Úr kívánja, hogy egészen szegény legyek. Lepergett előttem a gyermekek betegágya mellett átvirrasztott sok éjszaka, a sok pajkos lárma, az esti imák, a meghitt családi felolvasások. Szóval minden gondolat úgy szakadozott fel szívemben, mint fájó emlék. És az Úr sürgetett:
“Mondj le magadról egészen!”
Ekkor szétosztottam mindenemet a gyermekeim között, semmi ne kössön ehhez a világhoz. Utána úgy éreztem, hogy esztelenséget csináltam. Nem maradt még annyi hely sem, ahol fejemet nyugodtan lehajtsam. Az Úr szava még mindig kérlelt:
“Mondj le önmagadról!”
Sötét és szomorú lett körülöttem minden. Most mit kezdjek magammal? Jött a gonosz igen mosolyogva: “Ne csüggedj, nem vagy még olyan öreg, pihend ki magad, öltözködj szépen, szórakozz, és ha van rá módod, menj férjhez! Nem szégyen ez. Akkor lesz újra otthonod és fogsz tartozni valakihez. Lelkiismereted nyugodt lehet, megtetted anyai kötelességedet.”

Arcomba futott a vér, valóban olyan elhagyottnak éreztem magam. Másnap reggel az Úr oltárához borultam: Uram, ugye tudod, hogy szentséges Lábadhoz láncoltam magam, nem akarok mozdulni onnan. Kérdeztem: Uram, miért hagytál engem ennyire magamra?
“A lelked érdekében. Én is órákon át egyedül vívtam haláltusámat, és neked még ez a kis áldozat is nehéz? Hozd meg még a többit is!”

Ekkor így szóltam C. lányomhoz, kinek háztartását vezettem: Ezen túl te leszel a kis gazdasszony, én nem főzök többet. Rám néz meglepetten, mit fogok csinálni? “Azt, amire ti kértek, és azt eszem, amit ti adtok.” C. erre így szólt: “Édesanyám olyan, mint egy remete-asszony.”

Eközben bejött legkisebb leányom, M., kinek két kisgyermeke van. Mondja, el kell mennie dolgozni, mert egy fizetésből nem tudnak megélni (férje tanár). Ekkor lemondtam az ő javára szövetkezeti munkámról (plasztikfestés), mely egészen jól jövedelmezett, hogy két kis gyermeke mellől ne kelljen dolgozni mennie. Ez volt az utolsó, amiről lemondtam.

Ez néhány nap alatt történt. Gyorsan kellett meghoznom az áldozatot, mert az Úr sürgetett: “A szabad akarat a tied, nem kényszerítlek, csak ha te is akarod. Előttem csak úgy vagy érték, ha egészen Reám hagyatkozol, teljes bizalommal. Azt hiszed, nem tudom pótolni neked ezeket? Ha tudnád, milyen gazdaság vár reád!”

Ilyen párbeszéd folyik az Úr és énközöttem. Mikor ezek a sürgős lemondások bensőmben lezajlottak, 1962. február 10-e, szombat volt. Másnap, vasárnap a Lourdes-i Szűzanya ünnepe. Aznap kora délután elmenekültem a családi élet zajlásából. Lelkem a csendre vágyott. Otthonom már úgy sincs. Az Úr Jézus akarta, hogy így legyen. Ezen a szép vasárnapon nagy tömeg áramlott a máriaremetei kegyhely felől, és az ájtatos hívek betértek a mi Szentlélek-templomunkba is. Én is a tömeg között térdeltem, és rövid imádás után beszámolót tartottam az Úrnak: Jézusom, itt vagyok. Egészen elszakadtam a világtól, ahogy Te kívántad. Egy hajszál se férjen közénk. Tetszem-e most már? Ó, Uram, de nyomorult vagyok, olyan nehéz volt a lemondás! Tudod, milyen nagy megaláztatás így élni? Az Úr szava szólt most is hozzám:
“Így kell élned ezután, a legnagyobb megaláztatásban!”
Ezek a szavak örök gondolataiba merítették el lelkemet. Azt kérdeztem Tőle, elfogadsz-e most már? Az Úr most nem szólt, csak nagy csöndesség volt a lelkemben. Lehajtott fővel csak Őrá figyeltem, hogy mit fog szólni. Éreztem, hogy ez a mindenről való lemondás az Úr közelébe lendített. Lelkem csendjét most már nem zavarta semmi.

Az isteni Mester iskolájában

Míg így térdeltem, lelkem megtelt mélységes bűnbánattal és hálával Iránta. Úgy vártam szavát, mint még soha! Hosszú idő után végre én törtem meg a csendet: Jézusom, örülsz-e, hogy ilyen sok ájtatos lélek jön be Hozzád?
Igen – felelt ő szomorúan-, de úgy sietnek, nem tudom átadni nekik kegyelmeimet.

Megértettem, és úgy szerettem volna megvigasztalni! Ó, édes Jézusom, én Neked élek, Neked halok, és mindörökké Tied vagyok. Közben az járt az eszemben, hogyan tudnám Őt mélységes szomorúságában megvigasztalni. Úgy jártam, mint a kis vörösbegy, amikor ki akarta húzni a töviseket a Szent Fejből, és erőlködés közben ráhullt az Úr Szent Vére.

Már hosszú ideig tartózkodtam ott, és kezdtem kissé fázni. EI akartam köszönni Tőle, hogy hazamenjek. Ekkor lelkem mélyén megszólalt az Úr Jézus kérlelő hangon:
“Ne menj még!”
Helyemen maradtam. Kis idő múlva lelkem csendjében édes hangot hallottam:
“Kedves kis karmelita leánykám!”
E hang hallatára nagy bűnbánat árasztotta el lelkemet. Utána még kétszer egymás után hallottam ezt az édes hangot, és közben a szomorúság bűnbánó könnyeit hullattam.
Kis idő múlva a Szent Szűz szólalt meg újra lelkemben. Mintha sírást fojtott volna vissza, majd így szólt: “Imádd, engeszteld sokat megbántott Szent Fiamat!” Eltűnődtem. Ez nem lehet a gonosz, mert az nem mondta volna ezeket a szavakat. Lelkemben utána kis zavar támadt: hogyan tudom ezt megtenni? Egy ideig még a templomban maradtam, nem imádkoztam, csak szerettem volna gondolataimat rendezni. De valami különös homály fedte elmémet. Hazamenet kértem a Szent Szüzet: Égi Anyám! Ha Te ezt tőlem kérted, akkor igazítsd is utaimat Szent Fiad közelébe! Másnap sem tudtam a gondolattól szabadulni. A szentmise alatt buzgón fohászkodtam: Égi Anyám, hogyan és mint tegyek? Ugye, mellém állsz? Én olyan erőtlen vagyok Nélküled!

A szentmise végén erős indítást éreztem magamban, hogy az Úr házának kulcsát kérjem el, hogy oda szabad bejárásom legyen. Szentmise után a sekrestyés nővér elé álltam kérésemmel. Vázoltam előtte lakáshelyzetemet. Ő meglepődött azon a derűn, ahogy én ezt előadtam. Ő kérésemre azt felelte, hogy ezt nem teheti meg, erre plébános atyától engedélyt kell kérni. Két nap múlva korán reggel a nővér jó hírrel fogadott, a kért kulcsot megkaptam. Még aznap elmentem a drága kulccsal, és amikor kinyitottam az Úr házának ajtaját, nagyot dobbant a szívem. Éreztem, hogy az Úr Jézus különösen megosztja velem otthonát, otthon helyett otthont adott. Ezért olyan drága nekem ez a templom.

Mikor beléptem a mellékbejáraton, a Szentlélek Mátkája, a Magyarok Nagyasszonya oltára elé kerültem: Üdvözlégy Mária, Édesanyám! Alázatosan kérlek, tarts meg engem a Te különös védelmedben, ajánlj engem Szent Fiadnak! Én vagyok a Te hűtlen kármelita kislányod. Édesanyám, a Te megszólításodat használom. Tudom, hogy nem vagyok méltó erre. Ha évszázadokig élnék is, akkor sem, tudnék semmi érdemet sem szerezni, amivel ezt megközelítően is kiérdemelném. Anyám, jöjj, vezess engem most már Szent Fiadhoz!

Ahogy így egyedül voltam a hatalmas templomban, leborultam az Úr elé úgy, mint még soha életemben, és megkérdeztem az Úr Jézustól, hogy csak ketten vagyunk?
Sajnos,- hallottam szomorú szavát lelkem mélyén. –Légy azon, hogy sokan legyünk!
Semmi szóval ki nem fejezhető az a hála és bűnbánat, mely lelkemből az Úr felé tört. Ó, édes Üdvözítőm! Te tudod legjobban, hogy milyen sokat botorkáltam, míg kegyelmed által Hozzád érkeztem. Uram, most hogy levetted lelkem külső háncsát, érzem, hogy kegyelmed bősége áraszt el. Ó, Jézusom, faragd le lelkem durva vonásait, bárhogy fájna is az nekem, hogy ha majd meg kell jelennem Előtted, halálom óráján ráismerj bennem a Te Szent Kezed munkájára. Édes Jézusom! Úgy szeretném megbánni bűneimet, ahogy még egyetlen megtérő bűnös sem bánta meg, és úgy akarlak szeretni, ahogyan még egyetlen megtérő bűnös sem szeretett. Édes Jézusom, mély alázattal könyörgök Hozzád, ne múljék el egyetlen nap se, hogy a bűnbánat könnyeit ki se sajtolná szememből az Irántad érzett hála és szeretet. Alázz meg engem, Uram Jézusom, életem minden percében, hogy szüntelenül érezzem, mily szegény és nyomorult vagyok. á, Uram, Jézusom, összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy most itt a földön Veled egyesülve élhetek, de halálom után bűneim miatt egy időre el kell válnom Tőled. Mondd, édes Jézusom, mi lesz az én temérdek sok bűnömmel?

Elképzelhetetlen szorongás vett erőt rajtam, és úgy esdekeltem az Úrhoz. És ekkor Ő egy pillanatra éreznem engedte, hogy el fognak veszni irgalmas szeretetében. Ki tudja, meddig térdeltem volna még ott az Úr Lábánál önfeledten, ha a sekrestyés nővér nem zavar, hogy fél 8-kor kaput zárnak. Ahhoz nem volt kulcsom. Nem tudtam az Úr Jézustól elválni, és arra kértem, jöjjön velem. Hazaindultam kerülővel a csendes utcákon. Éreztem, hogy az Úr jön velem. Nem szóltunk egymáshoz. Szerettem volna az út porába leborulni, mert annyira éreztem jelenlétét. Azóta, hogy Ő ilyen hatalmas lakást adott nekem, én hálából alázatos bűnbánó lélekkel minden este felkeresem, és a Szent Szűz óhaja szerint imádom és engesztelem Őt. Mily örömöm van, mikor Hozzá megyek, Ő mindig otthon vár. Ezeket a meghitt órákat nem kísérlem meg leírni, mert lehetetlen.

Az 1961-es év ilyen beszélgetésekkel telt el, azokat akkor még nem írtam le. Én csak akkor kezdtem ezeket leírni, amikor az Úr erre felszólított. Amikor az édes Üdvözítő rövidebb beszélgetést folytat velem, ezeket szinte szóról szóra leírom. A szentórák alatt sokszor van úgy, hogy a beszélgetések csak úgy átmennek énem tudatába, utána képtelen vagyok azokat leírni. Egy alkalommal megköszöntem, hogy örök menedéket biztosított nekem.
“Kis karmelitám, te is örök menedéket biztosíts Nekem! Ugye, érzed te is, hogy mi ketten mennyire együvé tartozunk? A szereteted ne tartson pihenőt!” Egy alkalommal megkért, hogy végezzek a hétfői napon virrasztó imádságot a szenvedő papi lelkekért.

Egyik nap ismerősömnél jártam. Ott a házban kápolna is van. Miután a nővérektől elbúcsúzkodtam, Őhozzá nem mentem be elköszönni. Ő szelíd szemrehányással szólt, hogy sokszor figyelmetlen vagyok Vele szemben. Bocsáss meg, édes Jézusom! Ugye kértelek, hogy faragd le lelkem durva vonásait? Ő szelíd szavakkal így szólt:
“Leánykám, Engem éjjel-nappal szeretned kell!”
Egy alkalommal arra kértem, engedje megéreznem fenséggel, jósággal teljes jelenlétét.
“Leánykám, ne kérd ezt a magad számára, mert annak adom, akiért az áldozatot meghoztad és imáidat felajánlottad.”
Ó, bocsáss meg Jézusom, látod, milyen önző vagyok?!
“Leányom, ismerem tökéletlenségedet és nyomorúságodat, de ez ne törje le további törekvésedet, mert ez egy okkal több, hogy még nagyobb odaadással számíts szeretetemre.”


Keresem az(oka)t a rendelete(ke)t mellyel elvették a templomok közvetlen környezetét a plébániáktól, hogy ily módon szabadkőműves tereket varázsoljanak és elszívják az emberek pozítív energiáját!!!
Kategória
Uram, vágyom erre a tisztességre és a drága kiváltságra. Ha élvezhetem ezt, a mennyet a földön érzem majd. Tégy engem minden dolgomban igazzá, hogy ma, holnap és mindennap színed előtt maradhassak, mert szeretném nevedet mindörökké magasztalni.Map"Hűséged végtelen, Atyám nagy Isten, Elhat a mélybe az egek fölé, Irgalmad nem fogy a múló idővel, Ki voltál az maradsz mindörökké. Hűséged végtelen, hűséged végtelen, Mindennap új áldás árad reám. Hiányom pótolod hatalmas kézzel, Hűséged végtelen, Uram hozzám!"
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te kifelé nyújtasz! Az élet tükröt tart cselekedeteidnek. Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet! Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat! Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled, te is légy türelmes és mutass tiszteletet! A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes. Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz! Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi...Free counters!
Megelégedni az élettel
Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz. (Wass Albert)
HonlaprendszerüNK

2010. december 17-e óta szerkeszthetetlenek:

2013. február 26-a óta szerkeszthetetlenek:

2015. január 22-e óta szerkeszthetlenek:

Jézus az Emberiséghez
Legutóbbi hozzászólások
    1961. március
    h k s c p s v
    « dec   Már »
     12345
    6789101112
    13141516171819
    20212223242526
    2728293031